Talán ennek a rohanó, le- és megállni nem tudó világnak az a legnagyobb veszélye, hogy eltűnik a csend az életünkből. Néha úgy megkérdezném magamtól, meg a másiktól: Mikor élted át utoljára a csendet? Nem arra gondolok, hogy mikor voltál utoljára csendben, némultál el, fogtad vissza magad, hanem, hogy mikor tapasztaltad meg azt a csendet, amiben önmagadra és Istenre találhattál!? Hiszen a csend pont erre való!

Mielőtt idepattanna két-három geodéta és közölné velem, hogy nem is úgy van, előre bocsátom: nem a földmérők régi-új eszközén köszörülöm a klaviatúrám. Habár zseniális kis kütyü mind a nagyipari, mind az otthoni változat. Nekem a kedvencem a kis „lézerlövő”, amivel végre mindent egy magasságba tudok rendezni az adott síkban. Mielőtt értetlenkedsz, nem láttad még a polcaimat, amit próbáltam egy szintre tenni.

Nagy nehezen sikerült rávennem, hogy beújítson végre egy olyan operációs rendszert, amihez naprakész frissítések vannak, amit nem tud vírussal lefertőzni egyetlen tüsszentéssel. Persze az egész azzal kezdődött, hogy amikor bekapcsolta a gépet megkérdezte kérek-e teát, mert amíg betölt, addig simán megfőzi. Kértem, és kicsit hűlt is, mire a közel tíz éves doboz önmagára talált. Na aztán webre fel, új gép, új rendszer

Sohasem gondoltam volna, hogy arra is vigyáznom kell, hogy mit hallok meg! Az, hogy mit mondok, az teljesen természetes módon az én felelősségem, hiszen tudatosan formálunk szavakat, nem lehet „véletlenül” beszélni. Az, hogy mit teszek, az is többnyire az én felelősségem, na de hát a hallás, az nem ilyen, nem irányított, automatikus, vagy hallok, vagy nem?! Vagy nem? Kezdek elbizonytalanodni, mert nem nagyon értem, hogyan is

Vannak dolgok az életben, amik szinte mindenkinek „alapból” mennek. Vagyis nem szükséges hozzá semmiféle előképzés, előzetes ismeret, nincsenek előfeltételek. Illetve, valahol ott válik el a normális a nem teljesen normálistól, hogy ezek a dolgok mennek-e csak úgy, „alapból”. Ugyanakkor, vannak dolgok, amikhez már kellenek előfeltételek, előzetes ismeretek, mert ezek nélkül nem, vagy csak rosszul fog menni minden. …

Csak képzeld el azt a már-már mennyei állapotot, hogy csakis és kizárólag azok a rokonaid, akik megérdemlik, akik rászolgálnak, akik úgy is viselkednek, ahogyan azt a rokoni kapcsolat és rokonsági fok meghatározza. Vagyis, nem az a testvéred, aki annak születik, hanem aki úgy is viselkedik, ahogyan egy testvérnek kell. Nem az-az apád vagy anyád, aki biológiailag ebbe a kategóriába kizárólagosan tartozik, hanem, aki tetteivel bizonyítja (nem DNS vizsgálattal), hogy megérdemli az apa és anya kategóriát. …

Annyi mindent, sőt, mindent meg lehet bocsátani, egyetlen egy dolgot kivéve. Ezt mondja Jézus Krisztus, nem rád és nem rám gondolva, hanem önmagára nézve. Magyarul ez nem arról szól, hogy te és én mit tudok vagy nem tudok megbocsátani, hanem arról, hogy mi az, amit az embernek nem lehet megbocsátani. Megfeszíteni, leköpni, megalázni az Isten Fiát a világ előtt? …

„Lóga lába, lóga, nincsen semmi dóga, mert ha dóga vóna, a lába nem lógna.” imigyen szóla nem a Zarathustra, hanem a gyermekének, ami ha mást nem, azt biztosan jelenti: csak az nem csinál semmit, akinek nincsen dolga. Magvas gondolataim után jöjjenek a „magvtalanok” 🙂 🙂 :). A Krisztus követés nem láblógatás, nem semmittevés, hanem kőkemény meló és küzdelem. …

Van ebben valami mélyen megindító és félelmetes, ahogyan a tömeg Jézushoz közelít. Most nem jut eszembe más, mint a Jézus Krisztus Szupersztár idevágó jelenete, amikor változik a zene hangneme, és az egyesével nyöszörögve csordogáló hangok szépen-lassan üvöltő kórussá olvadnak össze. Ott Jézus menekül, majdnem megfullad, próbál valahogy kikerülni a nyomorból hozzá kiáltók szorításából. …