Az a baj ezzel a fogyasztói társadalommal, hogy elfelejtett adni, vagy – helyesebben szólva – elfelejtette, hogyan is kell adni. Mivel a rendszer életben tartásához venni kell, költeni kell, ha nincs miből, akkor a mínuszból, de venni, így az embernek nincs már ereje arra, hogy végig gondolja, mit jelent adni. Ha adunk, akkor is úgy tesszük ezt, hogy nehogy véletlenül mi magunk kevesebbek legyünk.

Nem a szubatomi részecske lesz a mai elmélkedés kiindulópontja, de e részecske elnevezése mindenképpen figyelemre méltó a szeretet nagy parancsolata megértésének kérdésköréhez. Amikor Ernest Rutherford 1920-ban a hidrogén atommagot protonnak nevezte el, akkor azért ezt a görög szót választotta, mert azt feltételezte, hogy ez lesz a legalapvetőbb részecske, ez lesz az első, ez lesz az őstípus, ebből indul ki majd az egész rendszer.

Mielőtt az ember túrázni, nyaralni, esetleg hosszabb útra indul, általában kezébe kap egy jó kis útikönyvet, egy hatalmas térképet, és próbál mindent alaposan megtudni az útról, amelyen majd mennie kell. Életem első prágai nyaralása így kezdődött: útikönyv, térkép és rengeteg információ a városról, a látnivalókról, és mindenről, ami segít abban, hogy jól tudjunk tájékozódni majd a városban.

Isten útjai kifürkészhetetlenek! Ez az a mondás, amit bármikor, bármire rá lehet húzni, és amivel rendszerint el is követjük ezt a gyalázatot, magyarázva a meglepő vagy éppen váratlan dolgokat. Én azt tapasztalom, nagyon gavalléran bánunk Isten útjaival, és azoknak emlegetésével, mintha mi aztán tudnánk, hogy ezek az utak hogyan is működnek, vagy esetleg hová is vezetnek. Isten útjai kifürkészhetetlenek.

„A doktor elhatározta, hogy mivel nem hazudhat tovább a páciensének, elmondja neki az igazat az egészségét illetően. – Sajnos, rossz hírt kell közölnöm, nem sok, egészen pontosan két esetleg három napod lehet hátra. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz, bizonyára szeretnéd lezárni az életed, szeretnél mindent elintézni. – Akarsz valakivel esetleg beszélni? – Igen, hangzott a felelet. – Értem, mondta megértően az orvos.

Sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy mélyreható elemzésbe kezdjünk a „hit” fogalom általános megértésének tekintetében. Ez elég tudományosnak hangzik, pedig nem az, max. csak magyartalan. 🙂 Szóval maradjunk az egyszerű és érthető fogalmaknál, hiszen a hit az sok minden, de semmiképpen sem egy bonyolult valami. A hit, egy egészen egyszerű viszonyrendszer, köztem és Közte.

Nem vagyok én senki, hogy állást foglaljak menekülőkről, meg nem menekülőkről, menőkről meg maradókról, a befogadás vagy éppen az elutasítás különböző lehetőségeiről. Nem tudom, hogy használ-e a kerítés, esetleg a „duplakerítés” helyesebben, nem tudom, hogy kinek használ, mint ahogyan azt sem tudom, hogy honnan és hova tartanak a határainknál várakozó emberek. Nem tudom, hogy miért nem nyilatkozunk mi

Igyekszem tudatos vásárló lenni. Ami nemcsak azt jelenti, hogy tudom mit vásárolok, hanem azt is, hogy miért! Egy időben csak az volt fontos, hogy megnézzem mit is veszek meg „fő a minőség” jelszóval. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ettől még éppúgy áldozatul esek a multik „vegyél meg mindig mindent” kampányának, mint korábban. Stratégiám így a következő: mindig tudd, hogy mit akarsz venni.

Tegnap gyerekek azt hittem, hogy kiesek a volán mögül, ugyanis az egyik lámpánál mellém gördült egy tűzpiros, egy igazi, egy hamisítatlan Ferrari. Ezt lehet, hogy csak a férfiember érti meg, de ez egy olyan érzés, aminek nem sok párja akad a vezetés közbeni élmények között. (Talán csak az, ha vezetsz is egy ilyet!) Azt hiszem talán egy 458 Italia volt, ami csak azért talán, mert nem sok időt hagyott, hogy megnézzem.

Emlékszem: a fiam egy hét leforgása alatt lett focirajongó és Barca szurkoló, így a a legtöbb meccset már együtt izgulhattuk végig. Miközben néztük a Tv-t, folyamatosan kérdezgetett, hogy tisztázza az eddig kieső információkat: mezek, színek, címerek, bajnokságok, ezek mind-mind terítéken voltak a meccs több mint 100 perce alatt. A leginkább a mezek nyűgözték le, érdekelte, hogy miért viselik a focisták?

Péntek van, reggel, és azon tűnődöm: létezik az, hogy csak én vagyok az-az ember ebben a csodaszép, élhető, pozitív kisugárzású országban, akinek semmi, de semmi kedve nincsen sem felkelni, sem elindulni vagy netán dolgozni? Engem nem érdekelt a madárcsicsergés, most még a gőzölgő kávém illata sem indította be a reggelhez és a mai naphoz nélkülözhetetlenül fontos agytekervényeimet.

A tavasz közeledtét sokféle jelből megérezheti a földi halandó, pláne ha férfi. Rögtön az első jele a közelgő tavasznak, hogy ahogy kilépünk az utcára, elönt minket a forróság. Egyesek szerint talán azért, mert a szervezetünknek meg kell szoknia, hogy rövidülnek az éjszakák, szerintem sokkal inkább azért, mert furcsa mód az éjszakákkal együtt a szoknyák is rövidülnek. Kicsit úgy érzem magam az utcán sétálva, mint egy nagy bazárban, ahol

Lényegi különbséget és feloldhatatlan ellentétet, érzek a „showman” és a „sómen” között. Van ugye egyszer a „showman”, nálam az abszolút és az utolérhetetlen ebben a műfajban Fábry Sándor. Már ha van ideje készülni, meg, ha nem enged a tömegízlésnek, hanem mer igényes és intelligens maradni. Ez nála mindig kihívás, hogy tömegfogyasztási cikk lesz, vagy kevesebb alpárisággal, de igényes poénokkal operál.

Nem akarok „szirmaigergőset” játszani, nekem nem is menne olyan jól, mint neki, de ami igaz, az igaz. Kicsit megágyazva a mai üzenetnek, valami agyament ötlettől vezérelve bizonyos tv-k műsorszerkesztői azt gondolják, hogy ha délután elmegy a kötelező Bud Spencer muvi, amit az egész család együtt tud nézni, akkor este apának és anyának, hogy tuti durva estéjük legyen, mehet egy kis Twilight.

Baráti társasággal ültünk le vacsorázni, köztük papok, családtagok, ott illatozott előttem az olasz konyha méltán nagyra tartott műremeke, a pohárban a pannonhalmi apátság csoda rosé bora kínálta magát. Hihetetlenül jól telt az idő, nagy beszélgetés, parázs vita, véleményellentétek, aztán a kínos csönd, amikor mindenki azt várta, hogy majd a házigazda imádkozik evés előtt. A házigazda felnézett, majd csöndesen mondta:

A családi szóhasználatba már elég régen bekerült az „apafiaparti” kifejezés, amit mi a család férfi tagjai, vagyis én és a fiam ugyanúgy értünk: enni, inni és pihenni. Akkor tartunk „apafiapartit”, amikor a család nőtagjai házon kívül tartózkodnak, ekkor kerül elő a popcorn, egy-egy jó könyv, esetleg a sakktábla, és persze az elmaradhatatlan apáknak és fiaknak közösen szórakozást nyújtó filmek.

Jézus ártatlan kérdezősködése mögött nagyon is jól eltervezett tanítás és szemléltetés áll. Persze, hogy tudja mindazt, amit az emberek róla itt-ott mondanak, összehordanak. Ő ne tudná, aki belelát a farizeus jól elrejtett gondolataiba, s látja, mit mormog magában paráznaságról, meg bűnről meg Messiásról? Jézus Krisztus nagyon jól tudja, hogy kinek és minek tartják őt az emberek. Az igazi kérdés nem ez, hanem, hogy a tanítványok látása mennyire azonosul a világgal?

Gyakran hallom, hogy ennek a mai generációnak (már itt elakadok, hogy akkor kire is gondolnak) nincs jövőképe. Csak rövidtávon látnak előre, nagyon nem érdekli őket az, hogy mi is lesz velük 10-20 év múlva. Ha arra a fiúra gondolok, aki tegnap hajnalban nekiindult édesapja fegyverével benzinkutakat fosztogatni, majd

Nem tudom jártatok-e már láthatatlan színházban, ha nem, egyszer próbáljátok ki, fantasztikus élmény. Az egész arról szól, hogy te magad vagy a színházi darab főszereplője, úgy, hogy bekötik a szemed, s nem hagyatkozhatsz másra, csak a szemeden kívüli érzékszerveidre. Egyszerre megrázó és felemelő az élmény, mi van akkor, ha nem látunk, hanem csak hallunk, tapintunk és szagokat érzünk.

Ekkor az egyik farizeus, aki hallotta és látta ezeket a dolgokat, így gondolkodott magában. „Csalódtam ebben a Jézusban, talán most először. Micsoda földhöz ragadt gondolkodás, milyen kicsinyes, evilági, már-már anyagias természetű látása ez az életnek. Akkor, amikor olyan nagyszerű tanítást hallhatnak az emberek, amikor élhetnének az Isten Igéjével, akkor minek már megint olyan földhöz ragadt dolgokról beszélni, mint az éhség, meg a fáradtság.

Sohasem voltam valami nagy fantasy rajongó, talán azért, mert nem volt elég időm beleásni magam ebbe a témába. Habár a műfaj gyökereit, Tolkien regénytriológiáját mind olvasva, mind nézve többször is befaltam, a testvéreim évekig laktak a W.O.W.-ban, mostanság pedig a kedvenc sorozataim közé tartozik a Trónok harca, de igazság szerint mindig is egy karakter miatt tudott lenyűgözni a műfaj, ez volt a varázsló személye.

„…Kérdésre választ Ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön. Adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet – nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.” Már messziről kiszúrtam, ahogy ott állt, kicsit az árnyékba húzódva, furcsán leszegett fejjel, talán azért, hogy a sok esés vagy verés nyomait elfedje. Reméltem, hogy nem rám vár, nem sok kedvem volt megállni, beszélgetni, majd a zsebemben kotorászni egy kis apróért, meg ott volt a két gyerek is.

Amikor a csapból is az folyik, hogy kinek mennyi, és mennyire kilátástalan, és milyen árfolyamon, és minden egyéb, ami a hitelhez köthető, akkor elég nehezen lehet arról elmélkedni, hogy milyen is lehet félrerakni. Néha a lányomon látom ugyanazt a hedonista önmagát végtelenségig szerető mentalitást

Azt mondják a szakemberek, hogy nagyon sok mindent meg lehet tudni és érteni egy ember személyiségéből a legegyszerűbb dolgok alapján. Az, ahogyan játszunk, örülünk, vezetünk, kikapcsolódunk, éppen olyan beszédes lehet, mint a dühünk, vagy a fájdalmunk. Még az is árulkodó jel, hogy mire és hogyan csodálkozunk rá az életünk során. Mert minél idősebbek vagyunk, annál nehezebb rácsodálkozni a csodákra

Vannak kifejezetten emberi tulajdonságok! Ja-ja, ez megint „feltaláltamaspanyolviaszt” mondat volt, de, mint mindig, most is komolyan csinálom. Engem megdöbbent, hogy a teremtés koronái (ide nemcsak férfitestvéreimet értem, hanem mindenkit, aki embernek tartja magát) legtöbbször olyan speciális tulajdonságokat birtokolnak, aminek nincsen párja a teremtésben. Hadd kezdjem Ádámnál és Évánál, mivel emberségünk kezdeteikor már ez a tulajdonság előkéredzkedik a rejtettségből!