Lényegi különbséget és feloldhatatlan ellentétet, érzek a „showman” és a „sómen” között. Van ugye egyszer a „showman”, nálam az abszolút és az utolérhetetlen ebben a műfajban Fábry Sándor. Már ha van ideje készülni, meg, ha nem enged a tömegízlésnek, hanem mer igényes és intelligens maradni. Ez nála mindig kihívás, hogy tömegfogyasztási cikk lesz, vagy kevesebb alpárisággal, de igényes poénokkal operál.

Nem akarok „szirmaigergőset” játszani, nekem nem is menne olyan jól, mint neki, de ami igaz, az igaz. Kicsit megágyazva a mai üzenetnek, valami agyament ötlettől vezérelve bizonyos tv-k műsorszerkesztői azt gondolják, hogy ha délután elmegy a kötelező Bud Spencer muvi, amit az egész család együtt tud nézni, akkor este apának és anyának, hogy tuti durva estéjük legyen, mehet egy kis Twilight.

A családi szóhasználatba már elég régen bekerült az „apafiaparti” kifejezés, amit mi a család férfi tagjai, vagyis én és a fiam ugyanúgy értünk: enni, inni és pihenni. Akkor tartunk „apafiapartit”, amikor a család nőtagjai házon kívül tartózkodnak, ekkor kerül elő a popcorn, egy-egy jó könyv, esetleg a sakktábla, és persze az elmaradhatatlan apáknak és fiaknak közösen szórakozást nyújtó filmek.

Jézus ártatlan kérdezősködése mögött nagyon is jól eltervezett tanítás és szemléltetés áll. Persze, hogy tudja mindazt, amit az emberek róla itt-ott mondanak, összehordanak. Ő ne tudná, aki belelát a farizeus jól elrejtett gondolataiba, s látja, mit mormog magában paráznaságról, meg bűnről meg Messiásról? Jézus Krisztus nagyon jól tudja, hogy kinek és minek tartják őt az emberek. Az igazi kérdés nem ez, hanem, hogy a tanítványok látása mennyire azonosul a világgal?

Gyakran hallom, hogy ennek a mai generációnak (már itt elakadok, hogy akkor kire is gondolnak) nincs jövőképe. Csak rövidtávon látnak előre, nagyon nem érdekli őket az, hogy mi is lesz velük 10-20 év múlva. Ha arra a fiúra gondolok, aki tegnap hajnalban nekiindult édesapja fegyverével benzinkutakat fosztogatni, majd

Nem tudom jártatok-e már láthatatlan színházban, ha nem, egyszer próbáljátok ki, fantasztikus élmény. Az egész arról szól, hogy te magad vagy a színházi darab főszereplője, úgy, hogy bekötik a szemed, s nem hagyatkozhatsz másra, csak a szemeden kívüli érzékszerveidre. Egyszerre megrázó és felemelő az élmény, mi van akkor, ha nem látunk, hanem csak hallunk, tapintunk és szagokat érzünk.

Ekkor az egyik farizeus, aki hallotta és látta ezeket a dolgokat, így gondolkodott magában. „Csalódtam ebben a Jézusban, talán most először. Micsoda földhöz ragadt gondolkodás, milyen kicsinyes, evilági, már-már anyagias természetű látása ez az életnek. Akkor, amikor olyan nagyszerű tanítást hallhatnak az emberek, amikor élhetnének az Isten Igéjével, akkor minek már megint olyan földhöz ragadt dolgokról beszélni, mint az éhség, meg a fáradtság.

Sohasem voltam valami nagy fantasy rajongó, talán azért, mert nem volt elég időm beleásni magam ebbe a témába. Habár a műfaj gyökereit, Tolkien regénytriológiáját mind olvasva, mind nézve többször is befaltam, a testvéreim évekig laktak a W.O.W.-ban, mostanság pedig a kedvenc sorozataim közé tartozik a Trónok harca, de igazság szerint mindig is egy karakter miatt tudott lenyűgözni a műfaj, ez volt a varázsló személye.

„…Kérdésre választ Ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön. Adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet – nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.” Már messziről kiszúrtam, ahogy ott állt, kicsit az árnyékba húzódva, furcsán leszegett fejjel, talán azért, hogy a sok esés vagy verés nyomait elfedje. Reméltem, hogy nem rám vár, nem sok kedvem volt megállni, beszélgetni, majd a zsebemben kotorászni egy kis apróért, meg ott volt a két gyerek is.