Kicsit hiteltelennek érzem magam ebben a kérdéskörben, mivel sohasem voltam a másik oldalon, vagyis eddig még mindig sikerült teljesen józannak maradnom, nem azért, mert egy baráti társaságban ne innék, hanem azért mert szeretem megőrizni a határaimat. Persze azt hozzá kell, hogy tegyem, elég jól és sokáig tudom tartani a határaimat, igaz még senki sem akart velem versenyezni. …

Valamelyik nap éppen arról vitatkoztunk, hogy van-e különbség a keresztyén élet és a nem keresztyén élet között. Nem feltétlenül arról, hogy az egyik „wow de jó”, a másik meg „fúj de rossz” (ki tudja melyik-melyik 🙂 ), hanem csak arról, hogy kell-e legyen látható különbség? Aztán persze mindenki próbálta megfogalmazni a szerinte érzékelhető különbséget: külsőségek, életvitel, szokások. Aztán szépen lassan ahogy letisztultak a dolgok, egyetlen egy szó maradt: reménység. …

Egyszer egy nagy tengerjáró hajó, amelyik büszkén szelte az óceánt, s amelynek utasai fényűző és gondtalan életet éltek a fedélzeten, sajnos léket kapott, és viszonylag intenzív ütemben elindult lefelé Cousteau kapitányhoz a tenger fenekére. A hajón egyből kitört a pánik, mindenki fel s alá rohangált, volt, aki kiabálva és sokkot kapva, volt, aki idegesen, mentve, ami menthető. …

Azt hiszem, méltán nevezhetjük modern korunk egyik fontos társadalmi jelenségének a „Buci” szindrómát, amely a tettek következményeinek felvállalásáról vagy éppen nem felvállalásáról szól. Hiszen „Buci”, miután közúti balesetet okozott, végigjárta azokat a klasszikus állomásokat, amit azoknak kell, akik, ha lehet kicsit későn is, de felvállalják tetteik következményét. …

Egyszer a nagy bölcsről mesélték, hogy egy messze földről érkezett fiatal vándor kereste fel, azzal a szándékkal, hogy tanuljon a bölcstől valami fontosat az életről. Amikor a faluba ért, a helybéliek megmutatták neki a bölcs mester szegényes és egyszerű házát, amibe belépve a fiatal vándor nagyon megdöbbent. A kicsiny kis házban három üres helység volt, s a legutolsó kicsiny kis szobában ott ült a bölcs egy szőnyegen, és éppen gondolkodott valamin. …

Egy kis keresztyén science fiction következik, lesz benne időutazás, különös lények tömkelege, egy kis transzhumanizmus és még a robotika három törvénye is előkerül, igaz csak rövid időre és kissé hiányosan. Hiszen több ezer évvel ezelőtt történt, hogy egy furcsa lény (az egyszerűség kedvvért nevezzük csak „lénynek”), aki egyszerre bírta az emberi és isteni tulajdonságok valamennyikét, eljött erre a világra, hogy újra írjon minden törvényt és minden szabályt, s a másikért égő szeretetet, minden más törvény fölé helyezze. …

Életemnek egy nagyon nehéz időszakában láttam először a Padlás c. színházi darabot, aminek akkor felnőttként is úgy tudtam örülni, mint egy egészen kicsi gyerek. Csak ott eszméltem rá, hogy a „Szilvásgombóc” dal ebben szerepel, s ugyancsak ott jöttem rá, hogy az egyik kedvenc dalom, a „Fényév távolság” is, ebben a musicalben hangzik fel először. …

Csak félve ejtem ki a nevét, nem azért, mert az övéi ki sem merték ejteni, és mást mondtak helyette, amikor kiolvasták. Nem azért, mert Ő a Hatalmas, a Fenséges, mert Ő az, aki a végtelen messzeségből és távolságból a lehető legközelebb jött hozzánk. Nem azért, mert úgy neveltek, hogy félnem kellene tőle, s nem is azért, mert félve félem Őt, hanem azért, mert Ő az egyetlen az életemben, akit egyáltalán nem értek. …

Kevés feltűnőbb majomfaj él ezen a földön, mint a mandrill, amelyik színpompás, jellegzetes külsejével már messziről felismerhető lenne, ha nem a sötét őserdőkben érezné a legjobban magát. Talán ezért is van, hogy alul és felül rikító színekben pompázik, hogy csoportjának tagjai fel- és megismerjék. Általában az állatvilágban a rikító színek, a jellegzetes faji megkülönböztető jelzések mindig valami elemit jelentenek, a túlélés, a szaporodás vagy éppen a táplálkozás terén. …