„A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: – Ne azt írd: A zsidók királya! – hanem ahogyan ő mondotta: A zsidók királya vagyok.” (21.)
Király vagyok! Ezzel nyugtázzuk pillanatnyi sikereinket, ezzel vesszük tudomásul, hogy talán ma voltam több és jobb, mint úgy átlagban. Királyság az, ha valami tetszik, hiszen ma divat királynak lenni és látszani. Mindenek és mindenki fölé emeltetni, kompenzálva azt, hogy szinte minden és mindenki áttapos rajtunk. Bandázva királykodunk, menőzünk, látszani többnek és jobbnak. Ősi vágy és ősi érzés, hogy önmagunk fölé tudjunk emelkedni, de mivel ez nehéz és költséges folyamat (főleg időben és odaszánásban) így megelégszünk, a mások fölé emelkedés királyságával. A királyok magasról néznek le alattvalóikra, a nagyság büszkeséggel eltöltő életérzésével. A királyok királya nem ilyen, ezt örökíti meg a Pilátus által kihelyezett felirat, amit megírtnak és levehetetlennek nyilvánít a helytartó. Jézus Krisztus király. Visszavonhatatlanul és végérvényesen. Amilyen furcsa volt a töviskorona és a palást uralkodói szimbólumként, éppen olyan furcsa a kereszt, amely most trónja lett a királynak. Ezért marad rejtve sokak szeme elől az igazság, ezért szúrja a farizeusok szemét a feje fölé függesztett ítélet, mert nem látják, hogy minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Nekünk ilyen királyunk van, aki vállalta mindezt értünk, egyszerű emberekért. Így lesz a Jézus feje fölé kifüggesztett ítéletből örök igazság, s így válik ez az egész a mi ítéletünkké és felmentésünkké egyszerre.
