Állítólag Arkhimédész, az ókor talán egyik leghíresebb matematikusa, fürdés közben döbbent rá a később róla elnevezett törvény valódiságára. Felfedezése annyira lázba hozta, hogy örömében anyaszült meztelenül rohant végig az utcán kiabálva a híres Heuréka (Megtaláltam) csatakiáltást. Most nem mennék bele, hogy hány sebből vérzik ez a történet, de az alapmotívumot meg kell, hogy ragadjam …

Angol turista érkezik Magyarországra, és leint egy taxit. – Vigyen el a nevezetességekhez! – kéri a taxist. A taxis elviszi a Lánchídhoz. Megkérdezi az angol: – Mennyi idő alatt készült el ez a híd? – Két év alatt. –feleli a taxis. – Oh… mi angolok, egy év alatt felépítenénk egy ilyet. A taxis kicsit ideges lesz, elviszi a Citadellához. Az angol megint megkérdezi: – Mennyi idő alatt készült ez el? – Egy év alatt. – Oh… mi angolok öt hónap alatt felépítenénk egy ilyet. …

Nem egy tipikus melós szöveg, az már biztos! Illetve nem tipikus, hogy valaki így beszél a munkájáról. Persze lehet, hogy a hivatás és a munka közötti különbség illúziójával meg lehetne ideologizálni az egészet, de nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne az apostol lelkesedésének az oka. (A hivatás és a munka közötti különbség az egyik öcsém szerint az, hogy a munkát megfizetik, a hivatást pedig nem, ráadásul a hivatást még így is csinálni fogod… :)!) …

Kis időutazásra hívlak, egy aprócska ugrás lesz csak csupán, kb. oda ugrunk, ahonnan a fenti sor írója szemléli a világot. Abban a korban a legélesebb és legnagyobb különbség nem a gazdag és a szegény, nem a jobboldal vagy a baloldal között volt. A legmélyebb szakadék a zsidók és a pogányok között húzódott, olyan áthidalhatatlan, olyan átjárhatatlan mélység volt ez, amit mi mai emberek fel sem tudunk fogni. …

Biztos voltál már a vonalnak azon a végén, amikor a következő mondatod hallottad: – Most haragszol? Ehhez persze olyan szívszorító „vizuálelemek” voltak felsorakoztatva, mint a barátnőd bambisan tágra nyílt őzikebarna tekintete, vagy a barátod kicsit összébb szorított mosolya, némi kéztördeléssel vegyítve. Az én esetemben, ezt a mondatot, az öt éves lányom sírásra görbülő szája, egy-két nehezen kipréselt krokodil könnycsepp próbálja hangulatilag bekeretezni. …

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére! Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat! Segíts engem a helyes időbeosztásban! Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez! …

Már egyszer elmélkedtem a kedvenc múvim, „Az ördög ügyvédjének” alapproblémájáról, de az olyan régen volt, hogy mégegyszer elő kell, hogy vegyem. Sohasem felejtem el, hogy a gimis vallástanárom vitte el az egész csoportot moziba, mert valami olyat mondott el Istenről a film, amit nem mondanak el a templomokban. …

Ez a fajta bolyongás nem olyan tétova és nem olyan össze-vissza, mint a tengeren hánykolódó hajó, hanem ez a bolyongás olyan, mint amit a bolygók csinálnak: kötött pályán haladnak folyamatosan.

„…nem is tudnánk befogadni sem mi, sem maga a világ mindazt, ami még történt értünk, hogy annak a „kivonatnak” minden szava igaz és élő legyen.”