Az én elmém is csak lassacskán világosodik, s tudom, hogy olyan jó lett volna, ha megy ez a megvilágosodás kicsikét gyorsabban is. Ha nem kell megvárni a második kakasszót, de talán még az elsőt sem. Nem vagyok Péter, s nem péteri a magasság vagy a mélység, amelyben vagyok, de most már…

Néha látva önmagam vagy a mások őrültségeit szoktam felsóhajtani: ez már a vég kezdete. Nem biztos, hogy komolyan gondolom, de néha talán jobb is, hogy nem gondolok bele: ez már csakugyan a vég kezdete. Akkor, amikor előttem a rendőr nem használva megkülönböztető jelzést átmegy a

Jézus Krisztus látva a világon pusztító drogőrületet, úgy dönt, hogy az ellenséggel csak akkor veheti fel a harcot, ha megismeri azt, ezért leküldi az övéit a Földre, hogy szerezzenek be mintákat. Eltelik némi idő és szép sorban kopogtatnak a Mennyország ajtaján: Megjön Péter és bekopog: – Mit hoztál, Péter?

Volt olyan generáció, akinek napi joga volt megbotránkozni, megütközni, esetleg felháborodni valamin. Bizonyára ismerősek a botránkozás kísérőhangjai: cöngetések, hümmögések, torokköszörülések, vagy akár a nem tetszést markánsan megfogalmazó beszólások. Persze ahány ember, annyiféle és fajta botránkozás.

Nincs idő megállni, menni kell, tekerni, az épp aktuális életszakaszban valahogy helytállni, aztán a megtett út után, fáradtan visszanézni: mennyit nyertünk vagy vesztettünk az út alatt. Sok emberrel beszélgetve általános tapasztalat, hogy akármilyen hosszú is az út, a visszanézés mindig érdekes helyzeteket teremt és mindig „valamilyen” meglepetést szül. Amikor az ember átszáguld az életén, sokszor fel sem…

Kérdezd meg magadtól, hogy te miért árulod el Jézus Krisztust? Ne mentegetőzz, nekem nem kell, amúgy is a te dolgod, de igazad van, legyünk politikailag korrektek, nehogy megbántódjon valaki. Akkor ma megkérdezem magamtól, hogy én miért árulom el Jézus Krisztust?! Mi az, amiért elfelejtem szavát, mi az ok, ami képes belőlem rosszallást kiváltani, amikor azt látom, hogy mások mennyire naivan képesek őt szeretni.

Vacak ügy, ha valaki álmatlanságban szenved, akkor is, ha ez csak egy tünet, és akkor is, ha ez maga a betegség. Szükségünk van az alvásra, hiszen ki kell kapcsolni, le kell nyugodni, a testnek és a léleknek egyaránt kell az alvás.

Ma egy kevéssé ismert fogalomról szeretnék írni nektek. Mi fiatalok, nem is nagyon használjuk ezt a fogalmat, de itt az ideje, hogy a mélyére nézzünk, hiszen a felnőtt világban fontos kifejezés (kellene, hogy legyen). Mi is az az épületes beszéd? Kempis Tamás szerint „Az épületes beszéd kellemes a fülnek, a durva elriasztja barátainkat is, az üres szószaporítás elrabolja időnk értékét.”. Vagyis ma azt mondanánk: építő beszéd.

Az a baj ezzel a fogyasztói társadalommal, hogy elfelejtett adni, vagy – helyesebben szólva – elfelejtette, hogyan is kell adni. Mivel a rendszer életben tartásához venni kell, költeni kell, ha nincs miből, akkor a mínuszból, de venni, így az embernek nincs már ereje arra, hogy végig gondolja, mit jelent adni. Ha adunk, akkor is úgy tesszük ezt, hogy nehogy véletlenül mi magunk kevesebbek legyünk.