„Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.” (4.)
Csak, hogy viszonylag tisztán lássunk ókori család témában, tessék nyugodt és figyelmes szívvel előkeresni a P.Oxy. 4 744 jelzésű papirusz töredéket, amin egy rendes és tisztességes családapa, Hilarion írt haza szeretett feleségének. Most nem mennék bele a levél részleteibe, csak a lényeget ragadnám meg: azt írja ez a jámbor ember a feleségének, aki – ha jól értelmezem a szöveget várandós -, hogyha szerencsésen világra hozza a gyermeket (esetleg ikreket) és fiú az, akkor tartsa meg, ha lány, akkor dobja ki. Szóval, amikor Pál apostol a szülői felelősségről beszél, akkor mindezt egy olyan kultúrában teszi, ahol a szülő, különösen is az apa, élet és halál ura volt. A patria potestas, vagyis az apa jogi hatalma a gyermekei fölött sokáig általános joggyakorlat volt, függetlenül attól, hogy ki hány éves volt a sztoriban. Vagyis egy 60 éves gyermek engedelmességgel tartozott a 90 éves apjának, szerzett vagyona az apjáé is volt, aki eladhatta, ítélőszék elé vihette és sok más családjogi nyalánkságot művelhetett gyermekével, amire ugyancsak nem térnék ki. A lényeg nem is a jogi környezet, hanem az evangélium hatására megváltozott élet lehetősége az akkori és mai társadalomban. Hiszen az apostol a gyülekezet tagjainak ír, akiknek az életére a legnagyobb hatást már nem a jog és szokásjog, nem is a társadalmi közmegegyezés gyakorolja, hanem Krisztusuk és Megváltójuk szeretete. Tehát a kérdés valahogy így hangzik: Miben más egy Krisztusban elkötelezett élet (szülőként, pedagógusként, felnőttként) a gyermeknevelés terén? A válasz a kezdet kezdete óta velünk van, hiszen az első gyermek megszületésénél édesanyja így kiált fel: Fiút kaptam az Úrtól! Tehát a gyerek nem az enyém, hanem az Istené. Tőle kapom azzal a felelősséggel, hogy Neki adom majd vissza. Szóval tessék velük úgy bánni, mint mindennel, ami az Istené!
