„…és adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” (20.)
Azt már a jó öreg Lear király is megmondta Alban hercegnek (aki amúgy az egyetlen normális túlélője Shakespeare egyik legbonyolultabb művének), hogy egy szülő számára az egyik legfájóbb dolog a gyermeke hálátlansága. „…mennyivel élesben fáj, mint a kígyó foga, hálátlannak tudni gyermekét.” – hangzik a királyi átok, és ne hessegessük el ezt magunktól azzal, hogy egy gyermekei gonoszságába beleőrülő kitalált alak fájdalmas vekengése mindez csupán! Ez a keresztyén ember létének és önértelmezésének egyik legfontosabb kiindulópontja, annak a fokmérője, hogy valójában hányadán is állunk az Úr Istennel. Sőt! Talán merészelhetünk még ennél is tovább menni, és bátran kijelenthetjük, hogy a legfontosabb dolog, amin lemérhetjük a keresztyénségünk, az a hálánknak az állandósága. Annyira vagy keresztyén, amennyire hálás vagy az Istennek. Nem tudom ki volt a karakánabb a két öreg közül, Pál apostol vagy Lear király, de az is elég vad, amit az apostol itt állít. Legyél hálás. Mindenkor. Mindenért. Ha nem vagy az, tehát ha nem vagy mindenkor és nem vagy mindenért, akkor nem vagy az Atya gyermeke, vagy egy hálátlan gyermeke vagy az Atyának, ami vissza kanyarít minket a kígyó fogához. Ami annyira nem is ismeretlen keresztyén körökben, hiszen a nagy és ősi kígyó semmi mást nem akar, mint hálátlanná tenni minket, emlékezzünk csak a paradicsomi állapotokra, ahol az ember hálás lehetett volna az Istennek, de mégsem erre fókuszált. Mindenkor, mindenért. Mielőtt még félreérted: ez nem a körülményeinkről és nem az élethelyzetünkről szól, hanem az Atyával való kapcsolatunkról. Hálára nem az indít, hogy milyen élethelyzetben vagyok. Hanem az, hogy legyek bármilyen helyzetben, Isten mindig az Atyám, aki Krisztusért és az Ő nevében engem gyermekeként szeret és úgy is bánik velem!
