Volt olyan generáció, akinek napi joga volt megbotránkozni, megütközni, esetleg felháborodni valamin. Bizonyára ismerősek a botránkozás kísérőhangjai: cöngetések, hümmögések, torokköszörülések, vagy akár a nem tetszést markánsan megfogalmazó beszólások. Persze ahány ember, annyiféle és fajta botránkozás.

Nincs idő megállni, menni kell, tekerni, az épp aktuális életszakaszban valahogy helytállni, aztán a megtett út után, fáradtan visszanézni: mennyit nyertünk vagy vesztettünk az út alatt. Sok emberrel beszélgetve általános tapasztalat, hogy akármilyen hosszú is az út, a visszanézés mindig érdekes helyzeteket teremt és mindig „valamilyen” meglepetést szül. Amikor az ember átszáguld az életén, sokszor fel sem…

Kérdezd meg magadtól, hogy te miért árulod el Jézus Krisztust? Ne mentegetőzz, nekem nem kell, amúgy is a te dolgod, de igazad van, legyünk politikailag korrektek, nehogy megbántódjon valaki. Akkor ma megkérdezem magamtól, hogy én miért árulom el Jézus Krisztust?! Mi az, amiért elfelejtem szavát, mi az ok, ami képes belőlem rosszallást kiváltani, amikor azt látom, hogy mások mennyire naivan képesek őt szeretni.

Vacak ügy, ha valaki álmatlanságban szenved, akkor is, ha ez csak egy tünet, és akkor is, ha ez maga a betegség. Szükségünk van az alvásra, hiszen ki kell kapcsolni, le kell nyugodni, a testnek és a léleknek egyaránt kell az alvás.

Az a baj ezzel a fogyasztói társadalommal, hogy elfelejtett adni, vagy – helyesebben szólva – elfelejtette, hogyan is kell adni. Mivel a rendszer életben tartásához venni kell, költeni kell, ha nincs miből, akkor a mínuszból, de venni, így az embernek nincs már ereje arra, hogy végig gondolja, mit jelent adni. Ha adunk, akkor is úgy tesszük ezt, hogy nehogy véletlenül mi magunk kevesebbek legyünk.

Nem a szubatomi részecske lesz a mai elmélkedés kiindulópontja, de e részecske elnevezése mindenképpen figyelemre méltó a szeretet nagy parancsolata megértésének kérdésköréhez. Amikor Ernest Rutherford 1920-ban a hidrogén atommagot protonnak nevezte el, akkor azért ezt a görög szót választotta, mert azt feltételezte, hogy ez lesz a legalapvetőbb részecske, ez lesz az első, ez lesz az őstípus, ebből indul ki majd az egész rendszer.

Mielőtt az ember túrázni, nyaralni, esetleg hosszabb útra indul, általában kezébe kap egy jó kis útikönyvet, egy hatalmas térképet, és próbál mindent alaposan megtudni az útról, amelyen majd mennie kell. Életem első prágai nyaralása így kezdődött: útikönyv, térkép és rengeteg információ a városról, a látnivalókról, és mindenről, ami segít abban, hogy jól tudjunk tájékozódni majd a városban.

Isten útjai kifürkészhetetlenek! Ez az a mondás, amit bármikor, bármire rá lehet húzni, és amivel rendszerint el is követjük ezt a gyalázatot, magyarázva a meglepő vagy éppen váratlan dolgokat. Én azt tapasztalom, nagyon gavalléran bánunk Isten útjaival, és azoknak emlegetésével, mintha mi aztán tudnánk, hogy ezek az utak hogyan is működnek, vagy esetleg hová is vezetnek. Isten útjai kifürkészhetetlenek.

„A doktor elhatározta, hogy mivel nem hazudhat tovább a páciensének, elmondja neki az igazat az egészségét illetően. – Sajnos, rossz hírt kell közölnöm, nem sok, egészen pontosan két esetleg három napod lehet hátra. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz, bizonyára szeretnéd lezárni az életed, szeretnél mindent elintézni. – Akarsz valakivel esetleg beszélni? – Igen, hangzott a felelet. – Értem, mondta megértően az orvos.