„Nagyon korán, amikor még sötét volt, felkelt, és félrevonult egy lakatlan helyre, és ott imádkozott.” (35.)
Valamiért félünk egyedül maradni. Persze magyarázhatnánk a korszellemmel, azzal, hogy az elhagyás napi rutinná válik a mindent fogyasztó társadalmunkban. Ezért társ- és társaság-függők leszünk, ha máshogyan nem, legalább az okoskütyüinken visszük magunkkal a haverokat, a lájkokat. Legvégső esetben egy egész zenekart dugunk a fülünkbe, hogy elnyomjuk egyedüllétünk csendjét. Az egyik nagy kedvencem írta, hogy „aki nem tud egyedül lenni, az őrizkedjék a közösségtől”. Mert aki csak azért megy emberek közé, hogy feledtesse magányát, hogy ne kelljen kettesben maradnia önmagával, az úgyis csalódni fog, s a közösség is őbenne. Persze fordítva is igaz, hiszen az, aki nem tud közösségben lenni, az ne nagyon legyen egyedül, mert itt is fennáll a sérülés veszélye. A túlzott magunkba zuhanás, a társtalanság, a depresszió vagy a gőg és kivagyiság felemésztik az embert. Talán ebben is figyelhetünk Jézus Krisztusra, aki mindig kerített időt arra, hogy otthagyja a közösséget, hogy távolabb húzódjon az övéitől, az egyedüllét kedvéért. Isten előtt egyedül kell majd megállnunk, így nem árt, ha ebben is trenírozzuk kissé magunk. Keresni egy csendes helyet, ahol csak mi vagyunk, ahol nem zavar senki és semmi, ahol lehetek egyedül. Mindezt azért, hogy ebben az egyedüllétben meglátogasson az, aki képes értelmet adni mind az egyedüllétnek, mind a közösségben élésnek. Egyedül lenni azért, hogy valójában Istennel kettesben lehessünk. Ő szól, mi hallgatunk. Aztán Ő hallgat, mi pedig válaszolunk….
