„Fogtam a Jóakarat nevű botomat, és eltörtem, és ezzel felbontottam a szövetséget, amelyet valamennyi néppel kötöttem.” (10.)
Lehet, hogy csak az én fülem érzékenyebb rá, de mintha mostanában a politikai elit magáénak érezne olyan szavakat, amiket korábban nem ebben a szövegkörnyezetben lehetett hallani. Ilyen például a jóakaratú ember vagy jóakaratú emberek, többször hallottam a napokban ezt a szót olyan emberek szájából, akik ezzel próbálták szimpatizánsaikat egy számukra fontos kategóriába tömöríteni. Mert mindenki, aki jóakaratú, az rendes állampolgár, tisztességes, hiszen az, aki a jót akarja, az ugye rossz ember nem lehet, habár mintha ezt virággal hallottam volna, mindegy. Sokat rágódtam azon, hogy vajon elég-e az, hogy a jót akarjuk? Benne van ebben annak a garanciája, hogyha jót akarok, akkor a jót is cselekeszem, ha a jót akarom, akkor biztosan a jó történik? Pál apostol a Róma levélben arról ír, hogy „Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.” (7:19), ezek szerint az akarat önmagában még nem elég. Mit kezdjünk a jóakarattal és a jószándékkal, ami egyfelől kiveszőben van, másfelől mások mindenekfelett álló erénynek értelmezik? Talán érdemes az egész ügyet onnan megközelíteni, hogy mi van akkor, ha a jóakarat nem a mi jó fogalmunk köré épül, hanem aköré a nagybetűs Jóakarat fogalom köré, ami a legfőbb jó, vagyis az Isten tervének és szándékának akarása? Mi van akkor, ha nekünk ezt kellene keresni és kutatni, s miután egyértelműen megismertük és megértettük az Ő akaratát, ezután már csak azt a jót akarnánk, ami szerinte jó, s azt a rosszat nem akarnánk, ami szerinte rossz. Isten Jóakarata szövetségének jele, s minden szövetségestársának egyértelművé teszi, hogy csak ennek a jónak az akarása segíthet abban, hogy Vele szövetségben maradhassunk.
