„Majd odakiáltott hozzám, és így szólt: Lásd, amelyek észak földjére mentek, megnyugtatták lelkemet észak földjén.” (8.)
Nem biztos, hogy kerülhetsz ilyen helyzetbe, de ha igen, akkor tanulságos lehet, hogyan ne nyugtasd meg a másikat. Késő éjszaka a fiatal menyecske átmegy a falu másik végébe az édesanyjához. Bekopogtat, édesanyja beengedi, a lány pedig hangos sírásra fakad. – Mi baj életem, miért sírsz lányom? – kérdezi döbbenten az édesanya. – Jaj, anyám azon sírok, hogy a János eddig olyan jó férj volt, de délután vitatkoztunk, aztán ő idegesen elrohant, s azóta nem láttam. Mi van, ha dühében egy másik lánynál keres vigasztalást. – Jaj, édes lányom, szólt nyugtatóan az édesanyja, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Nyugodjál meg szépen, az is lehet, hogy csak belezuhant a szakadékba, vagy valami baleset érte. ? ? ? Ha erre bárki is megnyugszik, akkor ott bizonyosan vannak gondok, de az is igaz, ahány ember, annyi módszer arra, hogy megnyugodjunk. De mi van az Istennel? Őt mi nyugtatja meg? Általában fordítva gondolkodnánk, hogy ebben is, mint mindenben nem az ember, hanem az Isten a bonyolultabb eset. Mert ugyan mi nyugtathatná le a Mindenhatót, akinek hatalma és ereje, s így sejthetően haragja is kozmikus erejű, sőt még a kozmosznál is nagyobb kell, hogy legyen. Nos, Isten háborgó lelkét az nyugtatja meg, ha az ember teszi azt, amire teremtetett, ha az ember szereti Őt, szereti a másik embert, ha minden a neki megfelelő helyen van. Ahol az Isten Isten lehet, s ahol az ember emberként imádja őt, s ez az imádat a legerősebb felebaráti szeretetben válik kézzel foghatóvá, ott nincs min idegeskednie sem az Istennek, sem az embereknek.
