„és hozzuk el magunkhoz Istenünk ládáját, mert Saul idejében nem törődtünk vele. Erre azt mondta az egész gyülekezet, hogy így kell tenni, tetszett ugyanis a dolog az egész népnek.” (3-4.)
Túl késő van ahhoz, hogy egy újabb Ákosos szösszenetet ma reggel befogadjunk, de egy fél sor mégis csak ide kívánkozik: „Itt a szakadék peremén, nem remél más csak te meg én.”. Miközben Ákos nagyban énekeli, hogy újrakezdhetnénk, közben egyre kevesebben hisznek abban, hogy bármit is újra lehetne kezdeni. Pedig, ahogyan egy másik idekívánkozó félsor sugallja, ami a miénk azt senki sem veheti el tőlünk. Ez különösen is igaz, a legfontosabb szeretetkapcsolatainkban és kapcsolatainkra, ahol csakis rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e újrakezdeni bármit is. Talán ennek legszebb példája a választott nép rapszodikus Isten-kapcsolata, amiben folyamatosan ott van az újrakezdésnek a motívuma. Az egészben az a szép, hogy Isten folyamatosan nyitott az újrakezdésre, persze vannak szabályok és feltételek, de maga az elv, hogy az Isten engedi a bukás, felejtés, bénázás és hanyagság után a talpra állást is, egyszerűen hihetetlen. A nemtörődöm nép egyszer csak gondol egyet, s úgy dönt, hogy engedve új királya ösztönzésének, megpróbálja helyre tenni ezt az egész Isten, egyház meg vallás kérdést. Isten szeretete még erre is képes, még ebben is Ő enged és Ő kedvez nekünk. Éppen ezért bízzatok és reméljetek, hogy sohasem késő! Megteheted még ma, elmondhatod éppen most, csak veszed a telefont és bocsánatot kérsz, vagy írod a levelet, vagy meglátogatod. Annyi módszer és lehetőség újrakezdeni. Ha pedig az Isten felé van tartozásod vagy bepótolni valód, akkor a történet még egyszerűbb: Összekulcsolod és már mondhatod is: Uram, talán újrakezdhetnénk!
