Életemnek egy nagyon nehéz időszakában láttam először a Padlás c. színházi darabot, aminek akkor felnőttként is úgy tudtam örülni, mint egy egészen kicsi gyerek. Csak ott eszméltem rá, hogy a „Szilvásgombóc” dal ebben szerepel, s ugyancsak ott jöttem rá, hogy az egyik kedvenc dalom, a „Fényév távolság” is, ebben a musicalben hangzik fel először. …

Csak félve ejtem ki a nevét, nem azért, mert az övéi ki sem merték ejteni, és mást mondtak helyette, amikor kiolvasták. Nem azért, mert Ő a Hatalmas, a Fenséges, mert Ő az, aki a végtelen messzeségből és távolságból a lehető legközelebb jött hozzánk. Nem azért, mert úgy neveltek, hogy félnem kellene tőle, s nem is azért, mert félve félem Őt, hanem azért, mert Ő az egyetlen az életemben, akit egyáltalán nem értek. …

Kevés feltűnőbb majomfaj él ezen a földön, mint a mandrill, amelyik színpompás, jellegzetes külsejével már messziről felismerhető lenne, ha nem a sötét őserdőkben érezné a legjobban magát. Talán ezért is van, hogy alul és felül rikító színekben pompázik, hogy csoportjának tagjai fel- és megismerjék. Általában az állatvilágban a rikító színek, a jellegzetes faji megkülönböztető jelzések mindig valami elemit jelentenek, a túlélés, a szaporodás vagy éppen a táplálkozás terén. …

Ígérem, hogy lassan leszokok a Való Világról, de még most utoljára hadd töprengjek el egy kicsit mindarról, ami a szemünk láttára történik. Már annak a szeme láttára, aki nézi, de (ha ajánlhatok valamit) egy részt érdemes mindenkinek végigcsodálkoznia, ha ez a magyar átlag, akkor azért, ha pedig nem, akkor meg azért. Félelmetes jellemrajzok vannak benne a magyar gondolkodásról, a különböző élethelyzetek kezeléséről, s a szemünk előtt lesz valósággá őseink mondása, miszerint: a kutya is jó dolgában vész meg. …

Egyszer volt szerencsém beszélgetni egy félrészeg chilei tengerésszel Oslo belvárosában (ez elég durvának hangzik, mert akkor én még nem tudtam angolul, ő meg már nem, de valahogy egymásra találtunk) az életről, a munkáról és a hajózás szépségeiről. …

Minden embernek van kedvenc témája, amiről lehet és kell is beszélni, amit meg kell másokkal osztani, ami foglalkoztat és érdekel minket. Ez egy nagyon jól körülhatárolható téma, hiszen mindenkinél ugyanaz, mert miről is szeretünk a legtöbbet gondolkodni, mi az, ami igazán érdekel minket?

Újra és újra fülembe cseng napjaink egyik nagy igehirdetőjének pár sora, ott lüktet fejemben, s mindig előjön, amikor a véges és a végtelen összecsap bennem. „A véges nézi a végtelent, Találgatja, hogy mit jelent. De káoszból rend, Gyilkosból szent, Nem lesz, csak akkor Ha Ő Benned is megjelent”.

Láttatok vagy hallottatok már magára hagyott kisgyermeket sírni szülei után? Van benne valami megrázó és félelmetes, mert akkor, a pici gyermek másképpen sír. Ha elesik és beüti a térdét, sír, ha kell torkaszakadtából üvölt, de van benne remény: sírok, mert…

Tudod, egyre többet rágódom rajtad, meg azon, ahogy napról-napra kínlódsz és szenvedsz. Ahogyan megpróbálsz magányos hősként megküzdeni mindazzal, ami vagy, ami voltál, vagy ami sohasem leszel. Múltba nézel, s szégyenkezel, azért ami volt, vagy amit hagytak megtörténni.