„És most, gyermekeim, maradjatok meg őbenne, hogy amikor megjelenik, bizalmunk legyen iránta, és meg ne szégyenüljünk előtte az ő eljövetelekor.” (28.)
Liv Ullmann gyönyörű nő és gyönyörű színésznő. Erre mostanában jöttem rá, mert korábban, még mielőtt az interneten nem lehetett róla portrékat találni, csak a filmek maradtak, amiben szerepelt. Ezek pedig nem akármilyen filmek voltak, hiszen a sok-sok szerep közül mégiscsak azok, amik őt azzá tették aki, mind Ingmar Bergman nevéhez kötődik. Kilencszer játszott főszerepet Bergman filmjeiben és ezekben a filmekben szinte minden fogalom új értelmet nyer, így a szépség is. Az én retinámba egyetlen egy jelenet égett bele, ahol az ő meggyötört és szinte halálra vált arcát vette telibe a kamera, számomra talán a legemészthetetlenebb Bergman film a Skammen, vagyis a Szégyen. Zseniális szereposztás, Max von Sydow tökéletes párja Liv Ullmannak, a háború témája ezzel a “mi lett volna ha” bergmani sejtetéssel lebilincselő, de mégis az ember bőre alá bújik ez az egész. A tetteink után újra egymás szemébe nézni, újra egymáshoz szólni, újra megtalálni egymást egy világban, aminek az előzményét felégették, benne minket is, ez nem a könnyed és laza téma. Pedig a mi témánk, hiszen embernek lenni ezt is jelenti: megküzdeni a tetteink következményével és a szégyennel. Keresztyén emberként talán annyival könnyebb a helyzet, hogy egy valaki van, aki előtt szégyellhetnénk magunkat, hiszen egy valaki van, aki pontosan tudja nemcsak azt, amit mi tudatni akarunk, hanem mindent is. Minden rejtett motivációt, minden titkos gondolatot, minden éppen csak kialakuló érzést. Ő az egyetlen aki elítélhetne és mégsem teszi, hanem elküld azzal a felhatalmazással, hogy nem kell tovább folytatnunk, hogy a bűn útvesztőjéből van kiút. Menj el és többé ne vétkezz. Csak ehhez kell tartanunk magunkat az Ő visszajöveteléig!
