„Isten ezt felelte Salamonnak: Mivel ez a szíved vágya, és nem gazdagságot, vagyont vagy dicsőséget kértél, nem is gyűlölőid életét vagy hosszú életet, hanem bölcsességet és értelmet, hogy kormányozni tudd népemet, amelynek a királyává tettelek, ezért megadom neked a bölcsességet és az értelmet, sőt olyan gazdagságot, vagyont és dicsőséget is adok neked, amelyhez fogható nem volt és nem is lesz egy királynak sem, sem előtted, sem utánad.” (11-12.)
Amikor az ember fia (semmi áthallás, egyszerű földi halandók földi fiairól esik itten szó) a Szentírás olvasásába kezd így a kétezres évek idején, önkéntelenül is hitetlenkedve időzik el sorokon, s a sorok összeadta történeteken. Nem mondjuk, hogy mese, hiszen hogyan is mondhatnánk rá, de azért néha nagyon valótlannak érezzük mindazt, amit a szent író – legyen bárki is ő – leír. Nekem személy szerint a legnehezebb megküzdenem azokkal a részekkel, amik az embert egészen máshogyan mutatják be, mint azt én manapság tapasztalom. Nem is csak a környezetemben, hanem akár saját magamban, mert ember vagyok, emberin működök s ha ettől eltérő működésről olvasok, akkor Tamásként csóválom a fejem. Mert nem az a csoda, amikor valaki meggyógyul, vagy megáll előtte egy angyal, esetleg megnyeri a csatát, ezek teljesen normális dolgok az Isten közelében. Az, hogy egy fiatal alig borostás király, akinek lenne hatalma és lehetősége bármit kérni az Istentől, ráadásul úgy, hogy maga az Isten ajánlja fel neki a választás lehetőségét, és ő bölcsességet kér, na ez mesébe illő, gyanúsan valótlan, legalábbis mifelénk. Mesés fordulat, hogy nem gazdagságot, nem ellenségei halálát, nem egyszerű emberi dolgokat kér az ifjú Salamon, hanem segítséget ahhoz, hogy el tudja végezni a rá bízott feladatot. Mert a hőn áhított bölcsesség nem műveltségi vetélkedőhöz kell, nem is ahhoz, hogy lenyűgözze vele Sába királynőjét, hanem, hogy betölthesse azt a küldetését, amit Isten és az apja bízott rá. Persze aztán megkap ráadásként mindent alázata és hűsége jutalmul, de az alapmotívum mindenképpen mesés és példaértékű. Tudni a helyünk, érteni a feladatunk s elkérni az Istentől mindazt, ami a tökéletes kivitelezéshez szükséges.
