Mégis kérni

„Ez az asszony görög volt, sziroföníciai származású, mégis azt kérte, hogy űzze ki az ördögöt a leányából.” (26.)

„…Kérdésre választ Ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön. Adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet – nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.” Már messziről kiszúrtam, ahogy ott állt, kicsit az árnyékba húzódva, furcsán leszegett fejjel, talán azért, hogy a sok esés vagy verés nyomait elfedje. Reméltem, hogy nem rám vár, nem sok kedvem volt megállni, beszélgetni, majd a zsebemben kotorászni egy kis apróért, meg ott volt a két gyerek is. Francba! Ahogy közeledtem, pár lépést tett felém, éreztem, hogy a gyerekeim erősebben markolják a kezem, gyorsan elkezdtem nekik magyarázni valamit, hátha akkor nem lesz pofája leszólítani. Amikor mellé értem megszólított: „Elnézést Uram, nem szoktam ilyet, de nem kapok munkát, és nagyon kellene egy kis pénz, nem tudna segíteni?” Ahogy ezeket mondta, kilépett az árnyékból, és a szemembe nézett. Amikor megláttam szemében azt a sok fájdalmat, azt a mérhetetlen alázatot, ami odáig vitte, hogy mégis kérjen, akkor ott, előtte, a gyermekeim s legfőképpen az Istenem előtt elszégyelltem magam. – „Elnézést Uram…” – nem, ez nem pofátlanság, hiszen akinek emberarca van, az nem lehet pofátlan, akinek a szeme melegséget tud sugározni, aki túllépve önmagán, túllépve minden büszkeségen, túllépve minden gátláson mégis képes kérni, annak ellenére, ahogy kinéz, vagy amilyen szaga van, az sokkal emberebb és emberibb, mint az, aki észrevétlen akar eliszkolni a szükségben lévő mellett. Nem sok volt nálam, de adtam, illedelmesen megköszönte, majd visszahúzódott az árnyékba. Amikor hazaértem, elmagyaráztam a gyerekeimnek, miért fontos adni, azoknak, akik „mégis kérnek”. Gyorsan hozzá tettem nekik, hogy akik az Istent szeretik, azok úgyis adnak, hogy nem is kérnek tőlük. Ők megnyugodtak a válasszal, de nekem még volt egy beszélgetésem e délutáni találkozás miatt. Amikor kettesben maradtunk én és Ő, szégyellve a szavaimat, az érzéseimet és a büszkeségemet, küszködve a könnyeimmel és azzal, ami vagyok csak ennyit tudtam „mégis kérni”: – „Elnézést Uram…”

Korábbi áhítatok