„Ő azonban így válaszolt nekik: „Ti adjatok nekik enni!” (37.)
Vannak kifejezetten emberi tulajdonságok! Ja-ja, ez megint „feltaláltamaspanyolviaszt” mondat volt, de, mint mindig, most is komolyan csinálom. Engem megdöbbent, hogy a teremtés koronái (ide nemcsak férfitestvéreimet értem, hanem mindenkit, aki embernek tartja magát) legtöbbször olyan speciális tulajdonságokat birtokolnak, aminek nincsen párja a teremtésben. Hadd kezdjem Ádámnál és Évánál, mivel emberségünk kezdeteikor már ez a tulajdonság előkéredzkedik a rejtettségből! Amikor ugye megvolt az almás desszert, Isten pedig próbálna rákérdezni a dolgok miértjére és mikéntjére, a kígyó kivételével ugye mindenki a másikra keni a „cuccost”! Na, ez az átkenés, elkenés, rákenés, kibújás, áthárítás az, amire nagyon még egy szót sem igazán találok, de az biztos, hogy ez a tulajdonság speciálisan a miénk, embereké. Emberségünk egyik fontos jellemzője: simán áthárítunk, rákenünk, csak hogy, mi kibújhassunk a felelősség alól. Na, mármost ugye erre már Éva és Ádám sem kaptak jelest, így feltételezem, Isten nem így szeretné az emberségünket bizonyítva látni. Nézd csak meg, amikor Jézushoz odamennek a tanítványok, hogy áthárítsák a tömeg megetetésének a kérdését, mondván: „Engedd el őket, hogy ehessenek”, ezt a furcsa választ kapják: „Ti adjatok nekik enni!”. Na erre „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, s a tanítványokban csak az adrenalin és az ideg emelkedik. Valahol mélyen ők is érzik, nem szép dolog azt, ami a mi dolgunk másra hárítani, nem szép dolog átpakolni a felelősséget, sem a másik emberre, sem az Isten Fiára. Ez utóbbi kimeríti a különös kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékkal elkövetett emberi sunyiság kategóriáját. Ne tegyük! Nagyon veszélyes, és erre a fajta emberségre tuti nem kapunk jelest. De talán még elégségest sem.
