„… és tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek …” (11.)
Egyszer egy nagy tengerjáró hajó, amelyik büszkén szelte az óceánt, s amelynek utasai fényűző és gondtalan életet éltek a fedélzeten, sajnos léket kapott, és viszonylag intenzív ütemben elindult lefelé Cousteau kapitányhoz a tenger fenekére. A hajón egyből kitört a pánik, mindenki fel s alá rohangált, volt, aki kiabálva és sokkot kapva, volt, aki idegesen, mentve, ami menthető. Egyedül a vendégek szórakoztatására odarendelt zenekar prímása támasztotta nyugodtan a hajókorlátot, gyönyörködött a csillagokban, s jó mélyeket szívott parázsló cigarettájából. Elmélkedéséből egyszer csak a zenekar bőgőse rántotta vissza a valóságba, aki hozzárohanva megrázta őt, majd a fülébe üvöltötte: – Gazsi, te mit csinálsz itt, nem látod, hogy süllyed a hajó? A prímás nyugodtan beleszívott a cigarettájába, majd visszafogottan csak ennyit mondott: – Na és, mit izgulsz, a te hajód? Vagyis, van a „te hajód”, meg van a „nem te a hajód”, s ha már izgulni kell valamiért, akkor éppen elég a sajátodért izgulni. Annál is inkább, hiszen a nagykorúságnak pontosan az az egyik legfontosabb következménye, hogy a „te hajódért” nemcsak te izgulsz, hanem te is felelsz. Életed hajójáért te vagy felelős. Persze kaphatsz segítőket, támogatókat, s előbb-utóbb élethajód egy fős legénysége majd bővül társakkal és utasokkal, de a hajó a tied, s érte egyedül te felelsz. Te dolgozol érte és rajta, te jelölsz ki irányokat, te tudod mennyire elég az üzemanyag, vagy mikor kell a vitorlát bevonni. A te életed a te felelősséged. Ezért kell csendben tenni a magad dolgát, dolgozni keményen a saját kezeddel, mert általában azok a hajók érnek el a célig, ahol nemcsak a helyes irány van meg, hanem dolgoznak is azért, hogy azt a célt elérjék.
