„Jézus ezt válaszolta nekik: „Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok.” (26.)
Nem tudom hány vallomással tartozom, azt sem, hogy kinek, de eggyel kevesebben kell már ezután gyötrődnöm, mert most megvallom, hogy ki nem állhatom Móricz Zsigmond írásait. Frászt kapok tőlük, pedig szeretek olvasni, meg ebben olyan mindenevő is vagyok, de őt nem veszi be a gyomrom. Vagy lehet, hogy ez az ő zsenialitásának fokmérője, hogy úgy ír, s egy olyan világot mutat be, amit nem vesz be a gyomrom. Akkor megkövetem örököseit, s elkezdem nem állani azt a világot és kort, amiből ő tudósít nekünk. Egy kivétel van és volt, egy olyan írása, ami bennem nyomott hagyott, az Egyszer jóllakni. Nem a bibliai párhuzamokért, nem a történet bonyolult szövése vagy a kitalálhatatlan végkifejlet miatt, hanem azért, mert az-az Éva kap maga mellé egy Ádámot, akit a Teremtő a kisjános álnév mögé rejtett. Mert az a szegény ember, aki elhatározza, hogy kieszi a grófot a vagyonából, miközben az a feleségét próbálja elszeretni, annyira ember és annyira emberi, hogy magamra s magunkra ismerek folyamatosan benne. Talán ez egy egészen új oldalunk, de mégis annyira fájdalmasan igaz, hogy mindannyinkban lakik egy kisjános, aki annyira az, ami. Képes a sérelmeit megtorolni, gondolkodás nélkül odaszúr, odamond, odacsap. Vagy ha van mégkissebjános bennünk, akkor meg mindenben az motivál minket, hogy mit is kapunk, meg, hogyan is jövünk ki jól a dolgokból. Néha még hinni is ilyen kisjánosként hiszünk, annyit látva csak az Istenből vagy az Ő Fiából, amennyit adni tud, vagy adni akart. Hiszünk, mert jóllaktunk. Egyszer. Mi lesz velünk, ha újra éhesek leszünk?
