„Az értelmes ember türelmes, díszére válik, ha megbocsátja a vétket.” (11.)
Az értelem tesz hosszútűrővé vagy még „fordításosabb-fordításban” azt, hogy mennyire vagy okos és értelmes azt a türelmeden lehet lemérni. Wétöminit, ahogy a nagyon művelt magyar politikus brüsszelben mondaná… azt meg ugye, hogy? Mi köze van az indulatnak, vagyis a türelemnek ahhoz, hogy mit tudok és mit gondolok? Képzeld el, hogy előtted van egy tó, nézelődsz, sétálgatsz, a partjáról pedig egyszer csak belecsúszol, és mivel nem tudsz úszni, kétségbeesel, kalimpálsz, ordítasz, a pániktól begörcsölsz és megfulladsz… igen, ez egy ilyen hepisájni sztori. Képzeld el, hogy a tó másik oldaláról valaki ezt végig nézi, aki tudja, hogy a tó csak 80cm mély és üvölt neked, hogy ne kalimpálj, ne pánikolj, csak állj lábra, mert nem mély és nem lehet belefulladni. Tehát a tudás, a tó mélységének ismerete nyugodttá tesz akkor is, ha beleesel. A türelem azt a tudást feltételezi, hogy van egy Isten, aki szeret, aki nem a nyomorúságban gyönyörködik, aki már akkor elindult a megkeresésünkre, amikor még el sem vesztünk, aki már akkor ismert, amikor mi még ismerni sem tudtunk senkit. Ezért lesz ennek a tökéletes példája a megbocsátás. Hiszen nem azért bocsátok meg, mert „nem történt semmi”, hanem mert tudom, hogy Isten nekem is Krisztusban megbocsátott. Az indulat és a gondolat így hat egymásra és az lenne a jó, ha nem az indulat „tevődne” át a gondolatra, hanem az Isten tudásának gondolata hatna az indulatainkra.
