„… azután az égre tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: Effata, azaz: nyílj meg!” (34.)
Sohasem voltam valami nagy fantasy rajongó, talán azért, mert nem volt elég időm beleásni magam ebbe a témába. Habár a műfaj gyökereit, Tolkien regénytriológiáját mind olvasva, mind nézve többször is befaltam, a testvéreim évekig laktak a W.O.W.-ban, és a kedvenc sorozataim közé tartozik a Trónok harca, de igazság szerint mindig is egy karakter miatt tudott lenyűgözni a műfaj, ez volt a varázsló személye. A varázsló az a karakter, aki gondolkodik, aki maga a bölcsesség, aki egyszerre jelenti és jelképezi a tudást, a rendnek, a rendszernek, a legendáknak és a törvényeknek az ismeretét. Ereje és különös természete emeli őt – talán nemcsak az én szememben – a többiek fölé. Fontos a harcos, a pap, vagy éppen a tolvaj karaktere (aki nem tudja eldönteni, hogy ez most pszichológia vagy fantasy, az jó úton jár a teológia felé :)), de mégis, a legtöbb válasz a varázsló karakterén keresztül érkezik az olvasó vagy éppen a néző felé. A varázsló nem kér erőt, nem kér tudást, nem kéri, hogy történjen meg a csoda, hanem megteszi, hiszen ennek képességét és lehetőségét magában hordozza. Ezt a Bibliai történetet olvasva (ami megjegyzem nem fantasy) jöttem rá arra, hogy mennyire fontos azt tudni és látni, hogy Jézus Krisztus ki is volt valójában. Ha ezt a storyt egy fantasy műben olvasnánk, akkor ott a varázsló odalépett volna ehhez a halmozottan sérült emberhez, és minden körítés nélkül, fényárban úszva meggyógyította volna. Jézus Krisztus nem varázsló, hanem annál sokkal több. Ő az Isten Fia! Mint Fiú, engedelmes, szófogadó és tudja a helyét. Nem varázsol, nem hókuszpókusz, hanem imádkozik, égre néz és könyörög, mert Ő is onnan kapja az erőt és a hatalmat, a bátorítást és a felhatalmazást. Így lesz minden csodája egyszerre az Ő Atyjáé is, s így lesz minden csodája egyben imameghallgatás is. Ez nem fantasy! Ez a valóság: a csodák, mindig imameghallgatásból születnek.
