„Ők lementek, és imádkoztak értük, hogy részesüljenek a Szentlélek ajándékában, mert még egyikükre sem szállt rá, csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevére.” (15-16.)
„A tünet nem hazudik!” – mondta egyszer a kedvenc sorozatom (még mindig fenntartom, hogy „sorozatfüggetlen” vagyok) kedvenc, borostás, kegyetlen őszinteségéről híres diagnosztája. Ezt ő úgy értette, hogy a tünet az, ami mentén el lehet indulni a megoldás, esetleg a gyógyulás felé. Persze ehhez végig kell zongorázni az összes lehetőséget, tesztelni erre, meg arra, és reménykedni, hogy az idővel való versenyfutás végére nem hangzik el, a már idézett főhős másik mondása: „A halál nem diagnózis!” Teszteld az Egyházadat! Teszteld a gyülekezetedet, teszteld önmagadat és figyeld a tüneteket, aztán tedd föl a kérdést: a látható tünetek melyik betegségre utalnak? És máris indul a versenyfutás az idővel: vírus, baktérium, vagy ha más nem, akkor autoimmun… de hát száz tesztnek is egy a vége: Valami hiányzik! Képzelj el egy szervezetet, egy emberi testet, amely végül is mindent megcsinál, amit kell, de belülről nem hajtja semmi, mert pont a lényeg hiányzik. Tudom, most azt mondod képtelenség, hiszen a legfontosabb szerveink nélkül nem lehet élni, akinek nincsen szíve, tüdeje, mája esetleg agya (habár ez utóbbi nem alátámasztott, tekintve a mai médiát) az nem élhet nemhogy teljes életet, de semmilyet sem. A keresztyénség (esetleg kereszténység) ugyanígy van ezzel. Ma rengeteg tünet ugyanazt mutatja, megannyi teszt bizonyítja: Valami létfontosságú hiányzik! Belőlem, a gyülekezetemből, a családomból, az Egyházamból. Mindent megcsinálunk és mégis, a lényeg hiányzik! A döntő teszt-kérdés ez: „Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?” (ApCsel 19:2) Mert ha nem, a diagnózis ebből következik: LELKETLENSÉG! A LELKETLENSÉG pedig halál. A halál pedig nem diagnózis…
