„Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondta, meghalt.” (60.)
István vértanú halálának történetében vannak, igaz nehezen emészthető, de teljesen természetes dolgok. Olyanok, amiken meg sem lepődünk, hiszen az élet így működik, sajnos. Szerintem tök logikus, hogy a farizeusok, meg a vallásos elit agylobot kap akkor, amikor azzal szembesítik őket, hogy ők ölték meg a Messiást. Biztos, hogy – klasszikust idézzek – transzhumanisták voltak, vagy jakobinusok, vagy csak egyszerűen utáltak szembe nézni azzal, hogy a tettüknek következménye van. Abban sincsen szerintem semmi különleges, hogy valakit ezért öklömnyi kövekkel addig hajigálnak, míg végül szörnyethal. Nem annyira humánus módszer az ellenvélemény elhallgattatására, de akkor még nem volt fészbuk meg insta, úgyhogy a karaktergyilkosság még ilyen -szó szerint kőkorszaki – módszerekkel történt. A saját elmebeteg rendszerük szerint még az is természetes, hogy a koránál fogva kövezésre még nem érett ifjak, mint amilyen Saul is, csak ruhatárosok lehettek ebben a színházban. Egyetlen egy dolog van, ami teljesen természetellenes ebben a történetben, az pedig az áldozatnak, Istvánnak a viselkedése. Nem gyalázkodik, nem siránkozik, nem hozza egyik halálraítélt áldozat végjátékának forgatókönyvét sem, hanem a Krisztussal való kapcsolatából fakadóan képes utolsó szavaival igazolni azt, hogy ő csakugyan ártatlan, míg kivégzői bűnösök. Hiszen a gyilkosság bűn, az ártatlan megölése még inkább az és kivégzőinek ez a bűn nyomja majd lelkét. De István még utolsó erejével azt kéri Istentől, hogy ezt az egész sztorit ne nekik számlázza le, ne nekik rója fel adósságul, hanem annak a Krisztusnak, aki mindenkinek az adóslevelét felvitte a keresztfára. Néha a Krisztuskövetés „ennyi”: nem ítélkezni, hanem a legnagyobb Ítélőnél közbenjárni, hogy ne az fizessen, aki a kárt okozta, hanem az a Krisztus, aki számlaképes…
