„… ők pedig szerfölött csodálkoztak magukban. Nem okultak a kenyerekből, mert a szívük még kemény volt.” (51b-52.)
Azt mondják a szakemberek, hogy nagyon sok mindent meg lehet tudni és érteni egy ember személyiségéből a legegyszerűbb dolgok alapján. Az, ahogyan játszunk, örülünk, vezetünk, kikapcsolódunk, éppen olyan beszédes lehet, mint a dühünk, vagy a fájdalmunk. Még az is árulkodó jel, hogy mire és hogyan csodálkozunk rá az életünk során. Mert minél idősebbek vagyunk, annál nehezebb rácsodálkozni a csodákra, igaz, nem a csoda kevesebb, hanem inkább a látásunk homályosodik el idővel. Kicsit olyan ez, mint Narnia, ahová azok mehetnek, akik gyermekként még rá tudnak csodálkozni a dolgokra. A felnőtteknek ott már sok helye nincsen, mert „ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.”. A csodálkozás és rácsodálkozás valahol a gyermeki lét jellemzője, s felnőttségünknek talán ezek a vissza-visszatérő gyermeki pillanatok adnak értéket, vagyis, hogy tudunk-e még gyermeki módon csodálkozni. Különbség van a felnőtt gyermeki csodálkozása és a gyermek csodálkozása között. A gyerek csodálkozik, következmények nélkül. A felnőtt csodálkozik, de annak mindig folytatása van, illetve kellene, hogy legyen. Megtörténik a csoda, s ha észrevesszük, akkor csodálkozunk, de vajon tovább viszünk-e belőle valamit is, a megértés és a felfogás szintjén?! Ugyanis, nincsenek spontán csodák, a csoda soha nem önmagáért van, hanem nagyon is határozott céllal és értelemmel. Éppen ezért nem elég csodálkozni, nem elég rácsodálkozni, hanem meg is kell érteni a csoda lényegét, amely elvezet ahhoz, aki a csodát teszi. Jaj, ezt sem említettem. A csoda nem történik, a csodát teszik! Ezért kell a csodálkozáson túl tanulni, okulni a csodákból, hogy megismerjük azt, aki a csodát előttünk, bennünk, velünk vagy éppen általunk teszi.
