„Ő pedig felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: „Hallgass el, némulj meg!” És elállt a vihar, és nagy csendesség lett.” (39.)
Talán ennek a rohanó, le- és megállni nem tudó világnak az a legnagyobb veszélye, hogy eltűnik a csend az életünkből. Néha úgy megkérdezném magamtól, meg a másiktól: Mikor élted át utoljára a csendet? Nem arra gondolok, hogy mikor voltál utoljára csendben, némultál el, fogtad vissza magad, hanem, hogy mikor tapasztaltad meg azt a csendet, amiben önmagadra és Istenre találhattál!? Hiszen a csend pont erre való! Elengedni a zajokat, a hétköznapi kínlódásokat, veszekedéseket, viharokat, azokat a pillanatokat, amikor utolér minket a „Jaj, elveszünk” élménye. Egyre inkább azt érzem, az a teljes csend hiányzik az életünkből, amelyet mi magunk képtelenek vagyunk létrehozni, amihez az emberi erőfeszítés már nem elég. Vannak olyan zajok, olyan viharok, olyan ellenünk fellépő erők, amelyeknek lecsendesítéséhez mi magunk már kevesek vagyunk. Legalábbis, akárhogyan is próbálok kiszakadni, elengedni, lelassítani, visszafogni, legtöbbször azt érzem, nem rajtam múlik, nem én vagyok az, aki csendet teremtek magam körül. Én ebben élem meg a legmélyebben, hogy rá vagyok szorulva Jézus Krisztus csendre intő szavára. Ő az, aki a bennem és körülöttem lévő viharokat teljesen le tudja csendesíteni és el tudja némítani. Aki képes olyan csendet teremteni bennem és körülöttem, amelyben akár olyan mély és őszinte kérdéseket teszek fel, melyek elvezetnek magamig, vagy az Istenig, vagy a kérdésig, hogy ki is az, aki képes lecsendesíteni minden vihart?! Szükségünk van a csendre, arra az igen nagy csendességre, amikor végre tisztázhatjuk, hogy kik vagyunk, merre tartunk és ki az, akinek az életünket köszönhetjük. Nyugodtan kérjétek a legnagyobb viharban:
„Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr! Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr!”
(Balassi Bálint)
