„Adj mindenkinek, aki kér tőled, és aki elveszi a tiedet, attól ne követeld vissza! És amint szeretnétek, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is úgy bánjatok velük! (30-31.)
Akkor, amikor olyan emberekkel beszélgetek, akik nem hisznek Istenben, akik talán megrögzött ateisták, mindig érdekes érvek jönnek fel Isten létezése ellen. Mondhatnám, hogy klasszikus érvrendszer kerül elém, ugye ha Isten létezik, akkor miért engedi a szenvedést, ha Isten szent, akkor a szolgái miért ilyen szentségtelenek, keresztesek háborúk, papi pedofília, fideszhívőség… A legszebb az-az egészben, hogy még egyszer sem jutott eszembe, hogy meggyőzzem őket arról, hogy a tapasztalásaik ne lennének valósak. Sőt. Mindig azzal indulunk el, hogy tökéletesen igazuk van, legyen szó a politikai keresztyénség vállalhatatlan voltáról, „borkai-kaleta” ügyekről, az egyházi emberek esendőségéről, a természeti katasztrófákról, hiszen ezek csakugyan nem bizonyítják Isten létezését. Minden beszélgetésben eljön az a pont, amikor elkezdünk arról eszmét cserélni, hogy akármiben is hiszünk, de be kell lássuk, hogy létezik a világon a gonosz és a belőle fakadó gonoszság. Az ember képes a legrosszabbra, gondoljunk csak napjaink legbrutálisabb családi drámájára, a tatabányai kettős gyermekgyilkosságra, érthetetlen és értelmezhetetlen, de a látszólag szerető édesapa, a „rendes ember”, a leggonoszabb ámokfutásra volt képes. Ha természetszerűleg létezik a gonosz, akkor a vele szemben megjelenő jó feltételez valami többet, valami nem természetest, egyenesen természetfellettit. Isten létezését az emberekben megjelenő természetfeletti jó bizonyítja. Mert mindenki ad kölcsön oda és annak, ahonnan visszakaphatja, jót teszünk, ha velünk is jót tesznek, ez megy még a leggonoszabbnak is. De ott szeretni, ahol nem viszonozzák, oda adni, ahonnan biztosan nem kapjuk vissza, már emberfeletti cselekedet, amihez nem elég a mi természetünk, hanem a magunkra öltött Krisztus természete is kell. Az is bizonyíthatja Isten létezését a világban, ahogyan te a másik emberrel bánsz!
