„Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a testek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy nap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket.” (31.)
Tessék figyelni a Rendező hihetetlen zsenialitását, amivel ezt a jelenetet a helyére teszi, és szemünket a látható dolgokkal takarja el, hogy ne lássuk a képek mögött meghúzódó valóságot. Talán a skandináv rendezők képesek erre, hogy a látható dolgokat egy jobban láthatóval rejtsék el úgy, hogy csak a sokadik megnézésre szakadjon fel bennünk a történet igazi szimbolikája. Csak egy aprócska jelenet, vagy még annyi se: csak egy fény-árnyék játék, egy más megvilágítás és minden új értelmet nyer. Jézus Krisztus meghal a kereszten, sötétség, sejtelmes fényviszonyok, tompa hangok, s egy fél információ: másnap nagy nap lesz. Nézzük tovább a filmet, s csak később sejlik fel előttünk, hogy ennek a nagy napnak valami hihetetlen jelentősége van. Mi szánakozunk Krisztus halála felett, sajnáljuk, szörnyülködünk, hogy ezt tették vele, de a Rendező más hatást akar itt kiváltani. Ez a nagy nap a zsidók egyik legszentebb ünnepe, amikor arra emlékeznek, hogy Isten megkímélte őket akkor, amikor az egyiptomi tízedik csapás alkalmával angyalai nem jártak a bárány vérével megkent házakban. Minden elsőszülött elpusztult, kivéve azok, akik engedelmeskedtek az Isten szavának, és az ekkor levágott bárány vérével megkenték ajtófélfáikat. A nagy nap előestéjén vágták le a bárányt, s használták fel vérét arra, hogy megmeneküljenek. Itt derül ki a Rendező igazi szándéka, s leplezi le, hogy ez a Krisztus az utolsó bárány, akinek vérét vették, s akinek vére szabadulást és megmenekülést jelent mindenkinek, ajtófélfák, megkenések és minden korábbi díszlet nélkül. Ez már nem csak a zsidók nagy napja, hanem mindenkié. Megmenekültünk!
