„A valóban özvegy és magára maradt asszony pedig Istenben reménykedik, és kitart a könyörgésben és imádkozásban éjjel és nappal.” (5.)
Tessék egy kis kultúrát magatokba szívni, és kikeresni a neten Presser Gábor: Te majd kézen fogsz és hazavezetsz című számát, de azt a verziót, ahol a Csík zenekar fűszerezi meg a harmóniákat és azt a furcsa keserédes élethangulatot. Nagyon ki és nagyon el van találva az a szám, különösen is a vége, amit biztos meghallgatsz majd, de azért pár sort én is megidézek: Mikor nagy lesz már a saját ruhám, és a családomnak nincs ideje rám, és a ténfergésből elég lesz, Te majd kézenfogsz, és hazavezetsz. De ha elhagysz engem, meghalok, vagy ami még rosszabb, tá\’n megmaradok. S akkor mindörökre elveszek, és már nem kell, aki hazavezet. Van ebben valami mély fájdalom és keserűség, hiszen engem ez a pár sor azokra emlékeztet, akik életük legfontosabb társát és vezetőjét már elveszítették. Az utolsó sorokat, én annyiszor láttam idős emberek életében, hogy először elment az egyik, aztán szépen lassan utána ment a másik is, mert nem bírta elviselni, hogy a másik nélkül kell élni az életet. Én mégis azt gondolom, hogy addig a pillanatig, míg ezek az idős törékeny emberek eljutnak a „mindörökre elveszek” állapotba, addig még nekünk nagyon sok dolgunk van. Mert lehet, hogy a valóban özvegy és magára maradt ember akkor jár a legjobban, ha túllát önmagán és Istenben reménykedik, de az utána következő generációknak az a feladata, hogy szeretetükkel, türelmükkel és aktív segítségükkel vigyázzák azokat, akiknek lassan már senkijük sincs. Sokat elárul egy társadalomról, ahogyan az idősekkel, és a magányosokkal bánik. Ugye, milyen jó nekem, hogy vagy nekem?!
