„Mindezen fölül az én Istenem háza iránti szeretetből a saját aranyamat és ezüstömet is odaadom Istenem házára azon felül, amit a szent ház számára szereztem:” (3.)
Nem tudom, hogy azért-e mert én is öregszem, de egyre gyakrabban révedek vissza gyerekkorom egy-egy emblematikus pillanatába s a jelen kibírhatatlanságát azzal enyhítem, hogy múltbeli élményeket hozok vissza. A jelen csak azért kibírhatatlan, mert semmi normális nem megy a tv-ben, pedig kifejezetten azzal a szándékkal ültem elé, hogy nézek végre valamit. Szóval marad a révedezés, most éppen a Ludas Matyi megy a fejemben, az a rész jön, amikor az ispán győzködi Döbrögit, hogy harmadjára megvédi az elpáholástól. Amikor Döbrögi kilátásba helyezi, hogy esetleg mégis megesik a szörnyűség, akkor az ispán olyan simán mondja: „A sereg életével fizetek érte.” Na és persze a saját fejével, igaz ezt már nem ő ajánlgatja… példabeszéd ez a javából, sokat lehet tanulni a ma emberének is belőle. Mert nem szól ez másról, mint arról, hogy mennyire vagyunk benne a saját történetünkben. Távolról figyeljük, vagy kicsit benne is vagyunk meg nem is, vagy másokat lökünk bele, miközben nekünk kellene benne lennünk. Könnyű úgy csinálni valamit, hogy mások élete a tét, vagy mások pénze, vagy mások életelvei. Izgalmas dolog az, amikor a „sereg életével” fizetünk valamiért, így próbáljuk magunkat távol tartani a dolgoktól, de közben másokat behúzunk. Dávid mielőtt adakozásra buzdítja népét, megmutatja, hogy az Isten ügyébe nemcsak az van benne, amit a hatalmával előteremtett, hanem ő maga is. Azt is beleteszi, ami igazán az övé, ami nem a királynak és a királyból van, hanem az emberből. Ez az, amire rá lehet csatlakozni, ez az, ami követésre méltó, amikor valaki saját magából ad, aki bele teszi önmagát és azt is, amije csak van. Ezt hívják hitelességnek, azt hiszem. Vagy önazonosságnak? Majd megkérdezem. – Ispán?!
