„Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is.” (48.)
Egyszer valaki úgy határozta meg a szeretetet, hogy az nem más, mint teljes mentesség a félelemtől. Az a legnagyobb és legtökéletesebb szeretet, amikor az ember már nem fél többet senkitől és semmitől.
(„A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” 1Ján 4:18)
Ebben az a legérdekesebb, hogy ha őszintén megnézzük, hogy mitől is félünk a leginkább, akkor a válasz a legtöbbször maga a szeretet lesz. A szeretettől félünk a legjobban, hiszen mindent, amit az ember ki és felépített magának vagy maga köré, az az erőről és a hatalomról szól, míg a szeretet az alázatról és a kiszolgáltatottságról beszél. Akkor, amikor az Isten kimondta, hogy szereti ezt a világot és benne legcsodálatosabb teremtményét az embert, akkor Jézus Krisztusban úgy jött el hozzánk a szeretet, ahogy korábban még „… soha senki sem látta …”, alázattal és kiszolgáltatottan, ahogyan minden ember kezdi az életét. Már akkor, amikor még csak apró csecsemő volt, már akkor félelmet és rettegést keltett azokban, akik hatalmukat és erejüket féltették, és átformálta azokat, akik megértették: a szeretet megszünteti a félelmet, a hatalom hajszolásának vágyát s mindent, amik eddig voltunk. Aki ezt megérti, annak az élete teljesen átalakul, önféltései és félelmei semmivé lesznek, s nem marad más csak a szerethetőség és a szeretni tudás. Persze veszélyes csak egyszerűen hagyni Jézus Krisztust, hogy működjön az életünkben, mert Ő csakugyan működik, mindent átalakít, mindent újraértelmez. A kis önféltéseinket, a jól vagy rosszul felépített hatalmi játszmáinkat, az árnyékbirodalmainkat és a látszat valóságainkat képes szerteűzni, ha engedjük neki. Ha egyszerűen csak hagyjuk őt…
