„Akik pedig szétszóródtak, elmentek, és hirdették az igét.” (4.)
Biztos mindenkinek ismerős a magvető képe és példázata, talán még azoknak is, akik nem ásták bele mélyen magukat a bibliai hasonlatok világába. Kimegy a magvető és elkezdi a kendőjébe felkötött magokat szerteszét szórni azon a földön, ahol majd később a termést várja. Előszeretettel látjuk ezt a képet úgy, hogy mi vagyunk azok, akik szavunkkal, esetleg tetteinkkel hintjük a magot, megpróbálva engedelmeskedni a szent küldetésnek. Ebbe azért bele lehet feledkezni, hiszen megható és megérintő, milyen magasztos feladat! Ugyanakkor mennyivel árnyaltabb a kép, ha benne önmagunkat nem hős munkásként, hanem magként látjuk. Magként, aminek szét kell szórattatnia, s a föld mélyén el kell enyésznie ahhoz, hogy abból új élet és bőséges termés fakadjon. Ez annyira már nem is magasztos és dicső kép, kicsike magként az enyészetre várni ezen a világon. Pedig, lehet, hogy itt lenne az ideje annak, hogy megpróbáljunk ezzel a látással is azonosulni. Van az úgy, hogy Isten engedi a világot mozgató erőknek, kétes emberi indulatoknak, hogy szétszórják az Ő népét. Lehet, hogy nagyon távolra kell menned, egészen messze mindentől és mindenkitől, lehet fájó és fájdalmas indulatokkal, talán menekülve. Szétszórattatunk, hogy betölthessük küldetésünk. Nem véletlenül pottyanunk valahova, hanem a nagy Magvető kezéből éppen oda hullunk, ahol szavainkkal és tetteinkkel hirdethetjük Őt. Amikor nehézségben vagy, amikor úgy érzed messze kerültél mindenkitől, nyugodtan tedd föl magadnak a kérdést: Nem lehet, hogy ez az a hely, ahol magként léteznem kell?!
