„Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni azon kívül, hogy néhány beteget – kezét rájuk téve – meggyógyított.” (5.)
Valamelyik korai C.S.I. sorozatban éppen egy terhes lány problémája körül ment a diskurzus, s az egyik bölcs helyszínelő azt merte mondani, hogy mivel nem hisz a szeplőtelen fogantatásban, mert csodák nincsenek, ezért meg kellene DNS alapján keresni a lány gyermekének apját, hátha tudja mi is történt valójában?! Most nem mennék bele semmilyen „máriázásba” sem pro és sem kontra, hanem csak abba az érdekességbe kapaszkodok én is, amit egyszer egy másik C.S.L-nél olvastam. Aki szerint márpedig csodák vannak. Hiszen a csoda az nem más, mint a mi oldalunkról nézve egy olyan rendkívüli dolog, ami megtöri a szokásos és kötelezően elvárt mintát. Vagyis, maradva a fogantatás körüli eseményeknél (szigorúan a jézusira gondolva) ha a nő évezredeken keresztül csak férfi által (most nem részletezném a folyamatot) eshet teherbe, akkor, ha valaki nem így lesz terhes, az csoda. C.S.Lewis több oldalról is körbejárja a kérdést, s valahogy a mai igénk dilemmája is elő-elő kerül nála. Vagyis mi közünk van nekünk a csodához? Mennyire kellünk hozzá? Vagy mennyire nem? Ma azt látjuk, hogy a csodáknak két oldala van. Van a cselekvő oldal, ahol mindig megtörténik a csoda, hiszen szándéka, vágya és küldetése a cselekvőnek csodát tennie. De a mi oldalunkon csak akkor történnek csodák, ha hiszünk benne. Jézus Krisztusnak nem az volt a küldetése, hogy az embereket akaratuk ellenére gyógyítsa, vagy éppen üdvözítse. Ő lényéből fakadóan megtette a csodát, s várta, hogy hittel találkozva az a mi oldalunkon is csoda legyen. Te mennyire hiszel a csodákban? Mert amennyire hiszel, annyiban lehet részed…
