„Aki hazugságot tanúsít, elvész, de aki meggyőződött az ügyről, az mindig beszélhet.” (28.)
Hazament a vándor és el is tűnt, mint a kámfor, csakhogy klasszikust idézzek, de a vájt fülűeknek az is ismerős lehet, hogy ezt túltoltuk Béláim, illetve Bélám. De nem egyedülálló a sztori, hiszen a keresztyén harcosok egy külön regimentjét lehetne megszervezni azokból, akik túltolták, ellopták, hazudták és még ki tudja mi, itt csak a beteg képzelet szab vagy éppen nem szab határokat. Nekem azért példaértékű mégis Pintér Béla bűne és bűnbánata, illetve az, ahogyan ezt az egészet kezelték, mert a történet azzal indult, hogy valaki kiállt a nyilvánosság elé és miután meggyőződött az ügyről, tehát hitelt érdemlően igazolást nyert a vád, egy pillanatig nem habozott ezt nyílttá és egyértelművé tenni. Méghozzá azért, mert mások, akik szintén meggyőződtek az ügyről nem beszéltek, sőt, hallgattak. Miért beszélt az egyik és miért hallgatott a másik? Azért, mert van, akinek nem az érdek az istene, hanem az a Mindenható, aki nem gyönyörködik a hamis áldozatban, aki a szív tisztaságát értékeli, akinek fontos az ő népe és ennek a népnek a tisztasága. Nem tökéletessége, hanem az a törekvése, hogy ne hazugságot tanúsítsunk, hanem beszéljünk, nyíltan és őszintén. Kicsi egyházunk (természetesen a valósággal való bármilyen egyezés a puszta véletlen műve és e sorok szerzője nem gondolt konkrét egyházra pláne nem a Református Egyházra) napi valósága, hogy mi meggyőződünk egy ügyről és úgy teszünk, mintha nem is történt volna semmi, esetleg kimosdatjuk az illetőt, mert ugye „Mit fognak gondolni az emberek?!”, egy másodpercig sem zavartatva a tény által, hogy az inkább kellene foglalkoztasson minket, hogy mit gondol a Jó Isten! Mert ugye aki embereknek akar tetszeni az már választott magának megváltót és istent, nem véletlenül csupa-csupa kisbetűvel.
