„Az ember lelke az Úrtól kapott mécses, egészen átkutatja a test belsejét.” (27.)
Van az emberben valami, ami semmilyen más teremtményben nincsen ebben a formában jelen. Ezt azért is nehéz és félelmetes így kimondani, mert ehhez képest döbbenetes annak a megtapasztalása, hogy egy kutya mennyire hűséges tud lenni, az ember pedig mondjuk mennyire hűtlen. Nem sorolom tovább, mert nincsen értelme, elég csak azt a tényt rögzíteni, hogy az ember az egyetlen, aki „az élet leheletét” az Isten Lelke kiáradásaként kapta. Az embernek van lelke, vagy legalábbis kellene, hogy legyen. Az „istenképűség” egyik fontos ismertetőjele a lélek, ami elsőrenden befelé és csak aztán kifelé kell, hogy világítson. Fontos, hogy a lelkünk nem egy reflektor, egy taktikai amerikai keresőlámpa, ami irányított fénnyel huszonxezer lumennel kilométerekre világít, hanem egy mécses. Ez pedig lényeges, hiszen a mécses fénye először megtölti azt, ami bent van, hogy aztán kiszivárogjon a réseken vagy az ablakon keresztül és a fénye talán rávetülhet másra és másokra is. De a mécses nem kifelé fontos, talán csak annyit jelez, hogy olyan helyre tartasz, ahol van fény, de ennek a fénynek odabent van jelentősége. A lelkünk a testünk belsejét, az elménk mélyét, emberi valóságunkat kell, hogy bevilágítsa és átvilágítsa. A fényénél lehet megkeresni azt, ami elveszett, a fénye elűzi a sötétséget, a fénye segít tisztázni érzéseket és gondolatokat mélyen és egészen. Egy fontos használati utasítás jár mellé: az Úrtól kaptuk, Ő a fény forrása, Ő belőle kell táplálkoznia. Ez garantálja fénye tisztaságát és erejét, ez ment meg minket a túlzott önvád vagy a gyors önfelmentés alól. Egészen kell átkutatni a test belsejét, ehhez pedig az Istentől jövő világosság az egyetlen eszközünk.
