Írta: Jason Veliquette
Nem túl régen egy kommunikációs zűrzavar kellős közepén találtam magam… Múlt vasárnap este ugyanis kaptam a mobilomra egy MMS-t az egyik hosszútávú önkéntes segítőnktől. Ez volt a szöveg: „Szóval, nem is vagy lelkész?! Tudtam egész idő alatt, hogy hazudsz!” A képen pedig a gyülekezetünk lelkészeinek listája volt, amiről valahogy az e heti nyomtatásban lemaradt a nevem. Nagyszerű, azért nem bántam volna, ha valaki nekem is szól, hogy keressek magamnak új állást. (Na, jó, persze, tudtam, hogy ez csak egy nyomtatási baki.)
Egy olyan kultúrában, ahol a kommunikáció számtalan formája létezik, úgy tűnhet, hogy mindez a tortának egy teljesen evidens szelete az ifjúsági munkások számára. Én azonban épp’ az ellenkezőjét tapasztalom. Valójában nagyon is nehéz dolog világosan kommunikálni a felduzzadt üzenetek sűrűségében úgy, hogy a fiatalok és szüleik meghallják, amit mondunk, vagy mondani próbálunk nekik. Egy másik gyors történet: Van egy önkéntes alkalmunk, amire e-mail.ben hívogattam az embereket. Az elsőt egy hónappal, a másodikat két héttel, a harmadikat pedig egy nappal előtte küldtem ki. Azt gondoltam, most aztán mindenki tudja, mindenkihez elért, és mégis csak kb. 20%-a jött el azoknak, akiket értesítettem. Néhány gondolat a kommunikáció nehéz leckéiből leszűrve: 1) A személyes kommunikáció kifejezi a törődést, a szeretetet. Ha kör-e-mail.t írok, vagy csoportos SMS-t, általában nem jön semmilyen válasz, visszajelzés. Ha viszont személyre szóló üzenetet, SMS-t, vagy e-mail.t küldök (ne talán még kézzel írottat – jó, tudom, elég régi módi), vagy személyesen telefonálok, a visszajelzési arányok sokkal kedvezőbbek. A személyes megszólítás, beszélgetés pedig még mind a mai napig messze a legjobb. 2) Nincsen egy bizonyos, bevált kommunikációs módszer, ami mindig, de mindig bejön. Az után az alkalom után, mikor a megszólítottak csupán 20%-a, azaz 10 ember jött el, megkérdeztem őket, mi lett volna szerintük a legjobb kommunikációs módszer. 10-en legalább 5 félét javasoltak. És, hát az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy jelenleg ugyan a Facebook nagyszerű módja a fiatalokkal való kommunikációnak, de mindez olyan gyorsan változik, hogy igazán haladnunk kell a korral ahhoz, hogy hozzájuk képest le ne maradjunk. Mert hát, ki tudja, mi lesz a következő szint, módszer, amivel majd az üzeneteinket eljuttathatjuk hozzájuk? 3) A kevesebb több. Hát, én ezt is kemény lecke árán tanultam meg. Mind a szülők, mind a diákok, fiatalok élete annyira tele van mindenfélével. Amikor milliónyi dolog van, amit be akarunk gyömöszölni az életükbe, semmi nem fog igazán eljutni hozzájuk, a valójukhoz. Nekünk a gyülekezetben kemény és nehéz döntéseket kellett hoznunk, mit is kommunikáljunk feléjük. Mikor minden annyira, de annyira fontos, hogy el ”kell” mondjuk, akkor igazából semmi sem igazán fontos. Úgyhogy, mi nagyon keményen próbálunk minimalizálva kommunikálni; a lehető legtömörebben és a lehető legegyszerűbb formában. Ez rettentően nehéz, de megéri! 4) „Túl-kommunikálás” Ahhoz, hogy az üzeneteink elérjenek az emberekhez, „túl” kell kommunikálnunk a dolgokat. Volt, hogy úgy éreztem, már vagy százszor elmondtam valamit, mikor jött egy fiatal és azt kérdezte, „hol is?”, „mikor is lesz…?” Amikor már úgy érzem, rosszul vagyok, annyiszor elmondtam már a dolgokat, na, akkor kommunikálok jól és eleget. A jelen kommunikációs zűrzavarral kapcsolatban, amiben éppen most vagyok, van néhány gondolatom, amelyek eszembe juttatnak egy bibliai jelenetet. Még pedig azt, amikor Jézus megkérdezi Pétert, érti-e a dolgokat, „érted, Péter, felfogtad a lényeget?” (szeretsz-e engem?)… „érted, Péter?”,…”érted, Péter?” (Jn. 21:15-19.) Aztán Péter megérti. Szóval, mikor úgy érzed, hogy az önkéntesek, a szülők, vagy a fiatalok nem értik…, csak mondd tovább…, hidd el, meg fogják érteni!
