„Azok után, hogy Jósiás helyreállíttatta a templomot, felvonult Nékó, Egyiptom királya, hogy harcoljon Karkemisnél, az Eufrátesz mellett. Jósiás azonban csatába szállt vele. Pedig Nékó követeket küldött hozzá ezzel az üzenettel: Nem veled van dolgom, Júda királya! Nem ellened jöttem most, hanem az ellen a ház ellen, amellyel hadakozom, és Isten parancsolta, hogy siessek. Állj félre az Isten elől, aki velem van, hogy el ne pusztítson!” (20-21.)
Azt hiszem, a világot sokféleképen ketté lehet osztani, s akik ezt nap, mint nap meg is próbálják, nem nagyon válogatnak abban, hogy mi alapján tegyék ezt. Nem állok be a világot megosztók sorába, csak felidézem diákkorom egyik nagy megosztását, az elsőre gyerekmese címének tűnő kult zenekar a „Kispál és a Borz” műremekeit. Akkor ilyen egyszerű volt a világot felosztani, volt, aki rajongásig szerette a kispált és volt, aki nagyon nem. Semlegesek nem igazán akadtak. Így felnőtt fejjel hallgatva és meghallva egy-két korábban fel sem tűnő üzenetet, rá kell döbbenjek, hogy mennyire igazuk van. Nem a „mézeskalácsszív alakban” gyűrűző olajfoltokra gondolok, hanem arra az állapotra, amit szebben még nem énekeltek meg. ”És támad akkor olyan sötét / Amiben az élők kezét / Többet nem találod, / És ami elér, azt ütöd-vágod.”. Az ember képes ebben a belső sötétségben mindent elveszíteni, mindent, ami még az élőkhöz köti, minden véleményt, minden emberi szót, minden fontos üzenetet. Mindegy, hogy koldus vagy esetleg király, pap vagy börtöntöltelék, szellemi vezető vagy egyszerű kamasz, a sötétség, az mindenki számára sötétség. Mi a sötétség? A büszkeségünk, a mindenkinél mindent jobban tudó önzésünk, amikor mindegy, hogy az emberek szólnak, vagy maga az Isten szól, de képesek vagyunk csak azért is szembe menni mindennel. Azokat is utolérheti ez a sötétség, akik sokat tettek már az Isten ügyébe bele, akik igazi tanítványok, de mégis annyira beteltek már magukkal, hogy oda nem fér el sem az Isten figyelmeztető szava, sem az Ő szent lénye. Így leszünk, ha nem is zsákmányállatok, de mindenképpen kiszolgáltatottak a világ erőinek és hatalmasságainak, de legfőképpen a saját nagyképűségünknek.
