„Ha testvéred – még ha anyád fia is, vagy a saját fiad, leányod, a feleséged, akit karjaidba zársz – vagy testi-lelki jó barátod titokban így csábítgat: Menjünk, és tiszteljünk más isteneket, akiket nem ismertél sem te, sem atyáid…, … ne engedj neki, és ne hallgass rá, ne szánd meg, ne kíméld, és ne mentegesd …” (7;9.)
Valamelyik este a tv előtt ragadtam és megcsodáltam az egyik legjobb zombifilmet, amit a kétezres évek adtak nekünk. A 28 héttel később egy zombiapokalipszisre épített zombiapokalipszis, ahol – igazság szerint – nincsenek romantikus hősök, meg hatalmas és győztes zombimészárlások, hanem csak a nyomasztó túlélési hajsza. Csak azért spoilerezek, mert aki még nem látta az meg is érdemli, hogy lelőjem a poént. Persze csak kis kaliberrel lövök és gyorsan mozgó célpontra. A film alapmotívuma az, hogy a nem fertőzött gyerekek megtalálják a már „bezombult” anyjukat, aki mégse annyira gáz, ezért beviszik a központba, ahol apu, akinek nagy szerepe van abban, hogy anyu „bezombult”, bemegy anyuhoz, akivel csókot vált, meg kórságot is, így apu is „bezombul”, megeszi anyut és kezdődik a „bezombulás” a tömegek szintjén. A tanulság már-már bibliai, de mindenesetre megfontolandó! Mindegy, hogy az anyád, a testvéred, a fiad, a leányod, a feleséged, vagy testi-lelki jóbarátod, de lehet és eljöhet az a pont, amikor nem ezen emberi kapcsolataink lesznek a legfőbb mércévé az életünkben. A legfontosabbaknál is van fontosabb. Senki nem csábíthat arra, hogy az Istennel szembe menj, hogy eláruld Őt, hogy megtagadd parancsolatait. Nem azért, mintha nem szeretnéd azokat, akiket az Istentől ajándékba kaptál, hanem azért, mert az ajándékozó itt fontosabb, mint az ajándék. Ha valaki az Isten ellen lázít, csábít, ha erre próbál rávenni, akkor ne engedj neki. Egy pillanatra sem, mert ha nem figyelsz, simán „bezombulsz”. Akkor pedig már mindegy lesz.