„Ha pedig testvéred valamilyen étel miatt megszomorodik, máris letértél a szeretet útjáról: ne tedd tönkre ételeddel azt, akiért Krisztus meghalt.” (15.)
Ez még abban az időben volt, amikor nem voltak ipari méretű lehallgatások, meg hamisított hangfelvételek, meg a tollakat írásra használták és nem lehallgatásra, a pegazus pedig egy izmos és csodaszép mitológiai állat volt és nem pedig kormányzati motivációs eszköz. Ekkor a nagy gondolkodók – kihasználva koruk információs robbanását – hosszas és mély levelezésbe kezdtek a tanítványaikkal vagy rájuk bízott közöségekkel. Így tettek az apostolok, a filozófusok és még sorolhatnánk, de nekünk ma ez a két kategória elég lesz. Lucius Annaeus Seneca – igaz, hogy pár évvel Pál apostol után – írt erkölcsi témákban sok-sok levelet, amiből a negyvennyolcadikban azt olvassuk, hogy „Senki sem élhet boldogan, aki csak magára gondol, és mindent a saját hasznára formál; a felebarátodért kell élned, ha magadért akarsz élni.”. Na most ugye Seneca nem volt az az elkötelezett keresztyén fajta és abban is biztos vagyok, hogy egyik nagy rabbi lábánál sem múlatta hosszasan az időt. És mégis… egyszerűen csak az embernek jól felfogott érdeke, hogy ne tegye tönkre másokkal a kapcsolatát. Ehhez nem kell hit, meg nem kell Jézus, egyszerűen csak annyi, hogy az ember ne csak a saját hasznát nézze. Na jó, de akkor mi az a keresztyén többlet, amit Pál ehhez az egészhez hozzá tehet? A választ nem a felebarát témaköre, hanem a szabadságnak és a jognak, és e kettő egymáshoz való viszonyának a valósága rejti. Az apostol szerint a mások iránti szeretetnek kell irányítania a Krisztusban való szabadságunk gyakorlását, amikor a szabadságunk egy gyengébb testvért megbotlásra késztetne. Nem a szabadságunkra vagy a jogainkra kell összpontosítanunk, hanem arra, hogy szeressük testvérünket. A szeretet szívesen enged a jogaiból, ha ez szükséges ahhoz, hogy egy gyengébb testvér a hitében ne rendüljön meg és ne botoljon el.
