„Úgy vonulsz föl népem, Izráel ellen, mint a földet beborító felhő. Az utolsó napokban elhozlak téged országom ellen, hogy megismerjenek engem a népek, amikor szemük láttára megmutatom rajtad, Góg, hogy szent vagyok.” (16.)
Ha Ady Endre nem írta volna le 1905-ben Új versek című kötetének előhangjaként ezt a címnélküli ars poeticát, akkor szerintem ma azt sem tudnánk, hogy Gógot és Magógot eszik-e vagy isszák?! Aki képes túl tenni önnön magát azon az ötleten, hogy Ady Endre szüleiről van szó, habár a jelenlegi EUS szabályozás és gender-lobbi üdvözölné ezt a verziót, az olvasson bele Ezékiel vagy a Jelenések könyvébe. Góg és Magóg, függetlenül attól, hogy személyként vagy országként, egyénként vagy népként próbáljuk beazonosítani, mindig ugyanazt jelenti: ellenség. Isten választott népének ellensége, aki a békében és nyugalomban élő népre támad, s aki így magára az Úrra támad. Az Urat nem kell félteni, hiszen Ő meg tudja védeni magát és meg tud védeni minket is. Ugyanakkor az ellenséget nem lehet nem ellenségként kezelni, nevén kell nevezni és be kell azonosítani. Isten is ezt teszi, hiszen kimondja Gógról és Magógról ítéletét. Jézus Krisztus is ezt teszi, hiszen a bemártott falat, a tálba vele egyszerre nyúló, s az egész jelenet pontosan kijelöli, hogy ki az ellenség. H.G. Wells Világok harca című műve, amiből a kettes számú Spielberg és Tom Cruise együttműködés is született, látnoki képességekkel írja le a nagy és végső ütközetet. Jönnek majd valakik, akik az emberek ellen támadnak. Nyilván mi keresztyének nem kell, hogy osszuk a szájönszfiksönös találgatásokat, de a Szentírás bizonyságtételét igaznak kell tartsuk: Egyszer jön az ellenség, aki el akar pusztítani minket. Nyugi. Azért történik mindez, mert Isten ezzel az utolsó nagy csatában aratott győzelmével akarja megmutatni a világnak, hogy Ő az, Aki. Ismerve az Ő végtelen erejét és bölcsességét, tuti nem fogja elsietni, de tudjuk, aki mindvégig kitart, az üdvözül!
