„Aki féli az Urat, gyűlöli a rosszat. A kevélyt és a kevélységet, a helytelen utat meg az álnok beszédet gyűlölöm” (13.)
Mindenkit megrázott a hír, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legönazonosabb miniszterelnöke távozik a közéletből és a politikából, mert nemes vagy nemtelen egyszerűséggel visszavonul. A hír hallatán minden médium figyelme a kormánypártra szegeződött, hogy mi lesz most, mi lesz a reakció, hiszen mégiscsak, ha nem volt épp-kézláb szakmai ötlet – és valljuk be, egyre kevésbé volt – akkor azért elő lehetett őt húzni a “közös ellenség” fiókból. A kormánypárt pedig, rendes és tisztességes konzervatív keresztyén kormányzó szervhez méltóan azt találta mondani, hogy azért nem fog hiányozni mindenki Ference, mert habár fontos identitásképző jelenség volt, de már most a mindenki Pétere az, akivel szemben meghatározza magát a narancsvidék dicső keresztes hadserege. Tehát lelassítva azoknak, akik lemaradtak volna az előző kettő és fél perc olvasási időről, hazánk legnagyobb keresztyén konzervatív politikai tömörülése valaki ellen határozza meg magát… Elképzelem Jézust, ahogyan jön és meghatározza magát a farizeusok vagy a rómaiak ellen. Ez egy olyan három-négy hónapos még galileai szinten is “közepes” lázadás, aminek max. annyi eredménye van, hogy Tamást meg Pétert felkötik és a keresztyén szekta az első generáció halála után el is tűnik a föld színéről. Nem határozhatom meg magam valaki vagy valakik ellen, akkor, amikor Valaki az életét adta értem! A keresztyén ember és közösség legfontosabb identitásképzője az-az Isten, akihez tartozik, az a Krisztus, aki az életét adta érte. A keresztyén ember a rosszat gyűlöli és nem a másikat, vagy azokat a dolgokat, amik benne személy szerint, vagy a közösségeiben megtalálható. Kevélység, álnokság, hazugság ilyesmik. Nem Ferencek, meg Péterek…
