„Mindezt hallva a végső tanulság ez: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége!” (13.)
Halljátok szavam, a prédikátor utolsó szavai ezek, mert végére értem mindennek, amit mondani akartam. Hiábavalóság, igen nagy hiábavalóság minden, amit ezen a világon megpróbálunk tenni azért, hogy bebiztosítsuk a magunk kis életét. Van aki pénzzel, van aki kapcsolatokkal, van aki azzal, hogy megpróbál olyan életgyakorlatot kialakítani, ami szerinte erkölcsös, meg amihez majd tapsolnak a mennyben. Hiábavalóság, igen nagy hiábavalóság. Most, hogy így visszaolvastam ezt a tizenkét fejezetet, azon töprengek, mit is írhatnék a végére. Azt nem írhatom, hogy minden amit tettünk vagy teszünk az felesleges dolog, mert akkor a nihilisták védőszentjükké avatnának. Azt sem írhatom, hogy a legjobb az, ha mindenki élvezi a maga életét, mert akkor a hedonisták emelnének nekem szobrot. Valami olyan kellene a végére, ami összefoglal mindent, amiben benne van, hogy mi az érték és mi a hiábavalóság, hogy mit érdemes és mit nem. Elég nehéz ezt egy mondatban összefoglalni, de talán, ha visszatérnék oda, ahonnan elindultam. Akkor amikor engedelmes szívet kértem, akkor amellett tettem le az életem, hogy csak annak van értelme ezen a világon, amit Istennek engedelmeskedve teszünk. Legyen ez a végszó. Elég hangzatos, meg elég nehéz félreérteni: Féld Istent és tartsd meg parancsolatait.
