„Jáél, Héber felesége pedig fogott egy sátorcöveket, kezébe vette a pörölyt, halkan bement hozzá, és beleverte a cöveket a halántékába, úgyhogy odaszegezte a földhöz. Sisera ugyanis a fáradtságtól mélyen elaludt. Így halt meg.” (21.)
Ez az-az igeszakasz, ami minden harciasságra és férfierőre érzékeny embert odacövekel az Ige elé. Ha Mel Gibson netalán újabb filmtéma után akarna nézni, én szívesen ajánlanám neki a Bírák könyvét, aminek lehetne ez a mai szösszenet a nyitó jelenete. Jáél kijön a sátorból s az érkező hadvezér elé odadobja az aprószemű piros permettel hintett kalapácsot. Ide nem kell rendezői túlzás, nem kell túlzó agresszió, mert a történet önmagában hordozza annak a kornak nyers brutalitását. Egy kedves nő, egy vendéglátó házigazda, szívélyes hangnem, egy pohár meleg tej, anyai törődéssel megélt elaltatási szertartás. Az ellenség fővezére szunyókál, s az őrségbe kiállított rendes házinéni pillanatok alatt odacövekeli a menekülőfélben lévő hadvezért földanya kebelére. Tanulság? Van az is. Semmi olyasmi, hogy ne bízz a magányos nőkben, akinek a férje éppen nincsen otthon, és akik igen hegyes sátorcövekeket rejtegetnek a szoknyájuk alatt. A tanulság inkább az, hogy amit az Isten megígér, azt akármennyire is hihetetlennek tartjuk, de be is teljesíti. Előre megmondta prófétája által, hogy Isten így szégyenít meg mindenkit, az egyik hadseregparancsnokot azzal, hogy egy nő lesz az, aki ő előtte végez az ellenséggel. A másikat meg azzal, hogy nem adatik meg neki a dicső férfias csatamezős halál, hanem úgy éri a vég, mint az egyszerű állatokat. Isten szava tartásához nem fér kétség. Még akkor sem, ha a politikai vagy éppen az emberi játszmák máshogyan néznek is ki. Hiába húzza ki valaki magát a harc kötelezettsége alól, hiába köt szövetséget azzal, akivel nem kellene, Isten megtartja szavát. Hiába menekül el az ember a csatatérről, hiába rejtőzik el sorsa elől, Isten úgyis utoléri. A forma és az eszköz teljesen mellékes, Ő így vagy úgy, de megtartja ígéretét.
