„Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás,mert ezek miatt haragszik Isten.” (5-6.)
Mindig, amikor – szerintem teljes joggal – háborgok a rendszer bizonyos feldolgozhatatlan elemei felett, valahonnan nagyon mélyről szokott beugrani őseim bölcsessége: Ez is kihalással fog majd begyógyulni. Isten gyakran alkalmazza ezt a passzív eutanáziás módszert, egyszerűen engedi azokat meghalni, akik nem tudnak, és nem akarnak egy általa megálmodott és kitalált rendszernek a részesei lenni. Maradjunk csak a pusztai vándorlás intő példájánál, amikor is azok a fogságban szocializálódott zsidók, akik nem akartak az ígéret földje által kínált szabadsággal megküzdeni, addig meneteltek a pusztában, ameddig végelgyengülésben meg nem haltak. Aztán az új generáció, amelyik már mert is és akart is Isten ígéretei szerint élni, nekieshetett a honfoglalásnak. Engem ez a történet gyakran szokott vigasztalni, amikor látom azokat a generációs szakadékokat, amik a rendszereinkben meghúzódnak. Egyszer ők is kihalnak és hála a jó Istennek, egyszer én is kihalok, átadva ezzel a helyet – reménység szerint- a többnek, szebbnek és jobbnak. Azt is tisztán kell látnom azonban, hogy van olyan terület, amikor ez a fárasztásos módszer nem működik. A bennem élő régi vagyis óember, a természetem szerint a bűn fogságában szocializálódott ember nem fog végelgyengülésben meghalni. Nagyon szívós, nagyon kitartó, nem várhatok arra, hogy egyszer csak feldobja a pacskert. Tetszik, nem tetszik, a fogságban született énünket aktívan kell megölnünk. Egyfelől dönteni kell halála felől, majdezt a szándékot tetteinkkel is kifejezésre kell juttatnunk, meg kell feszítenünk, meg kell ölnünk régi emberünket.
