„Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is?” (46.)
Szeretni nem mindenki tud, vagy nem mindenki egyformán tud, vagy nem mindenkit tud mindenki egyformán szeretni. Ragozhatjuk még ezt egy darabig, de nyilván mindenki érzi, hogy egészen más lenne ez a világ, ha képesek lennénk jól vagy jobban szeretni. Valami baj van azzal, ahogyan szeretünk, vagy ahogyan nem. Aztán persze mindenkinek meg van a maga verziója vagy mentsége arra, hogy miért is nem tudunk jól szeretni. Pszichológusék tolják az egyik oldalról az érveket, teológusok a másik oldalról húzzák, miközben elég régen a kezünkben van a megoldás. A szeretet megélésének vannak problematikus módjai, ennek a legjobb bizonyítékai a vámszedők, akikre Jézus Krisztus hivatkozik. A vámszedők képesek szeretni, mert talán mindenki képes rá, hiszen nekik is vannak gyermekeik, házastársaik, vagy éppen a hazafiasságukban elkötelezett barátaik, akiket lehet szeretni. Hiszen ezek az emberek oda-vissza adják és kapják a szeretetet, mint mindenki más. Automatikusan működik, nem kell bele energiát fektetni, mert az elv egyszerű: szeretve vagyok és viszontszeretek. Eközben a vámszedők – már csak hivataluknál fogva is – gyakorlatilag abból élnek, hogy nem szeretnek senkit. Hiszen mindent kivernek a népből, mert az adót be kell hajtani, persze ebből biztosan lejön a saját kis megélhetésük, szóval az egész életük nem arról szól, hogy képesek lennének úgyis szeretni, hogy abba energiát fektetnek, túllépve a saját határaikat. A vámszedők szeretete az a fajta szeretet, ami képes megnyugtatni a lelkiismeretet, hiszen elhiteti velünk, hogy rendes és jó emberek vagyunk, akik képesek szeretni, kedves apukák, tisztes férjek, miközben embertársaink felé semmit sem tudunk megélni ebből. Pedig az Isten nekünk nem ezt a példát mutatta a szeretetre.
