„Attól a kétszázhetvenhárom férfitól pedig, akik a léviták létszámán felül vannak, és ezért ki kell őket váltani Izráel fiainak elsőszülöttjei közül, szedj öt-öt sekelt fejenként. A szent sekel szerint vedd, amelyben húsz géra egy sekel.” (46-47.)
Biztosan mindenkinek megvan a vatikáni valutás poén, amikor is az árushoz odamegy a szerzetes és megkérdezi, hogy fizethet-e vatikáni valutával? Az árus természetesen örül a lehetőségnek, s amikor a fizetésre kerül a sor, akkor a szerzetes csak annyit mond: Az Isten fizesse meg, s azzal tovább sétált. Azt hiszem, a vicc ebben az egészben az, ahogyan mi a pénzzel bánunk. Nemcsak mi emberek, hanem azon belül mi keresztyének. Mi az Isten választott népe, Krisztust követő sereg, akik elvileg meg gyakorlatilag is példát kellene mutassunk ezzel is. Érdekes módon ez az egyik, ami nagyon nehezen megy, keresni, venni, adni, szerezni, pénzzel bánni. Nem is tudom miért. Talán mert még mindig hiszünk abban a hatalomban, amit a pénz mítosza elhitet velünk. Ha pénzed van, akkor bármit megtehetsz, nyilván nemcsak rossz, hanem jó értelemben is. Meg ugye Isten ügye az a nagy és szent dolgokról szól, a pénz meg csúnya és amúgy is, miért is törődne Isten a pénzzel?! Nos, szomorúan kell nyugtázzuk, hogy Istennek mi úgy kellünk, ahogy vagyunk, mindenestül, „szőröstülbőröstül”, s természetesen pénzestül. A megváltás az egész embert érinti, beleértve nemcsak a szívét, nemcsak az eszét, hanem az ágyékát vagy akár a pénztárcáját is, csakhogy a két legnagyobb buktát említsük. Volt olyan kor, amikor Isten még azt is pontosította, hogy az ő hivatali ügyeiben használatos fizetőeszköz milyen váltóval menjen, mi legyen a hivatalos mértéke annak, amit az ő ügyében eljárva fizetni kell. Szóval tessék tudomásul venni, hogy a mi Istenünk olyan Isten, aki kitűnően számol, nagyszerűen vált, és nem lehet becsapni…