„De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.” (10.)
Ha azt mondom Mózes, lehet, nem sok minden villan be neked, de ha azt mondom, Egyiptom hercege, talán az alapmotívumok eszedbe jutnak ebből a régi történetből. Van a Mózes történetnek egy csúcspontja, amikor az égő, de el nem égő csipkebokorból Isten szól, és magát a „Vagyoknak” nevezi. Mózes kérdésére, hogy ki is vagy te valójában, érkezik a felelet: „Vagyok, aki vagyok”. Ez az a kijelentés, amely akkor ott, Mózesnek új célt és lehetőséget jelöl ki, a „Vagyok” átformálja őt is. Azóta, a „Vagyok” ugyanazt szeretné minden ember életében elérni. Azt a változást, amely képes az emberrel kimondatni: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és ez a kegyelem nem lett hiábavaló.” Isten különös kegyelme, hogy a vele való találkozás megváltoztathat minket. Amikor bemutatkozik, amikor megszólít, amikor az elfeledett messzeségből egyszer csak rám köszön. Kegyelem, hogy engedelmeskedhetek neki, hogy elindulhatok, hogy követhetem, hogy egyáltalán minden szörnyűségem ellenére szeret és számítok neki. De nem elég, hogy Ő azt mondja: Vagyok, mert nekem is lennem kell. Az ő hűséges és engedelmes gyermeke, aki nem játssza el az őt megszólító kegyelmet. Ahogyan azt Jézus is, az elsőszülött tette: vagyok, ami vagyok. Ami kell, hogy legyek. Ha kell évekig csöndes gyermek, aki teszi a dolgát, ha kell fiatal rabbi, aki sokakat elkápráztat tanításával, ha kell, akkor haragos templomtisztító, ha kell, akkor csöndes magányban félrevonulva imádkozó. Ha kell, akkor összevert és megalázott bárány, akit mészárszékre visznek, ha kell, akkor zokogva e világtól búcsúzkodó, s ha kell, akkor sírba zárt tetem. Mert minden az Isten kegyelméből vagyok. Vagy ha nem, akkor nem is vagyok…
