„Nem volt a ládában más, csak a két tábla, amelyeket Mózes adott át a Hóreben, amikor az Úr szövetséget kötött Izráel fiaival, miután kijöttek Egyiptomból.” (10.)
Vannak olyan reklámok vagy szlogenek, amiket egyszer is elég meghallgatni, azt meg egyenesen nehéz kibírni, amikor minden nap kis milliószor lejátsszák a rádióban ugyanazt a borzalmat. Anno nálam a biztosítékot az „Üzenjünk Brüsszelnek…” kezdetű népi és gyermekjáték csapta ki, nemcsak azért mert primitív, hanem azért is, mert rendkívül manipulatív és az emberek fajgyűlöletébe és önféltésébe kapaszkodott bele. És persze értelmetlenül, mert attól, hogy mi üzenünk, az még nem jelent kötelezettséget senkinek a másik oldalon. Természetesen ezzel is erősítettük országvezetésünk sziklaszilárd pozícióját, de ez nem vont le a közpénzből, közérdekre s – szerintük – közakaratra épített médiakampány idegesítő voltából. Üzentünk, hogy megértsék. Miközben értették ők, csak nem azt, amit mi szerettünk volna, hogy felfogjanak. Szóval az üzenetünk valószínű ugyanoda került, mint az összes többi ilyen üzenet, ment a nemzeti üzenetek nagy süllyesztőjébe. Van az üzeneteknek egy egészen más megbecsülési módja, ami jelzi mind az üzenőnek, mind az üzenetet meghallónak, hogy mennyire is fontos ez az üzenet. Mert ha valami fontos, szeretnénk, hogy meghallják, akkor olyan kell legyen az üzenet tartalma, ami meghallásra méltó és érdemes. Isten egyszer üzent a választott népnek, elmondta, hogy mit szeretne látni az ember életében, mit kellene tegyünk, hogyan kellene, hogy éljünk, megismerve az Ő szabadító szeretetét. „Én az Úr vagyok, aki kihoztalak…” kezdődik az üzenet, s az ember ezt akkor annyira fontosnak tartotta, hogy a lehető legnagyobb pompával és ceremóniával tették az üzenetet a helyére. A Jeruzsálembe érkező szövetségládában semmi más nem volt, mint az a két tábla. Isten emberekhez érkező szava és törvénye, aminek a betartása ma is éppen elég üzenet lenne mindenki számára. Azt tuti meghallanák!
