„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (15.)
A halálraítélteknek mindig jár az utolsó kérés, talán az őket elítélő világnak egyfajta öngyógyító gesztusa, ha már úgy is meg fog halni, legalább még egyet kívánhasson. Persze elég szűkre szabott keretei vannak annak, aki a halálra készül, nem kívánhatja, hogy ne halljon meg, nem kérhet újratárgyalást, de egy jó vacsora, vagy egy utolsó séta a szabad levegőn belefér. Ritkaság számba megy, ha egy halálraítélt valamit nem magának kér, nem valami önzőt és csak neki jót, hanem az utolsó pillanatában valaki másra vagy másokra gondol. Jézus Krisztus, halála előtt, mielőtt a szökött rabszolgák sorsára jutott volna, még kérhet, még könyöröghet, s ebben az utolsó kérésében Ő nem önmagáért, hanem miértünk könyörög. Nem szokványos és nem szokványos módon. Hiszen az a világ, amely nem volt képes elfogadni és befogadni őt, az a világ, amely az őt követőket sem tudja majd elfogadni és befogadni, sőt! Hasonlóan hozzá, majd üldözi, megveti és ha teheti halálra adja, az a világ a tanítványok elsődleges otthona és munkaterülete. Jézus Krisztus a világért jött el, minden emberért, s akik őt követik, ugyanebben a világban, minden ember között és minden emberért végzik küldetésüket. Nem elzárkóznunk kell a világ elől, nem kis vallásos klubokat kell csinálnunk, nem az átlagember számára érthetetlen zenei vagy prózai nyelven kell megszólalnunk, hanem a világban, számukra érthető módón kell megélnünk azt, hogy mi Jézus Krisztus követői vagyunk. A világban élve, dolgozva s csak abban különbözve a világtól, hogy a kérés másik felének megfelelően a gonosztól távol tartva magunkat küzdjünk a másik emberért. Ezt kérte Krisztus, s egy halálraítélt kérését tiszteletben illik tartani.
