„…de nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt. (10.)
Utálom, hogy olyan világban élünk, ahol lépten-nyomon közhelyekbe botlunk és egyik pillanatról a másikra kiismerhetőek leszünk. Utálom, hogy a „világ” (így hívjuk azt a furcsa közeget, amiben élünk), rögtön beskatulyáz (így hívjuk a „leírást” emberbarát módon). Mintha abból, hogy mit viselek, mit nézek meg, mit hallgatok vagy éppen mit lájkolok már tudná is, hogy valójában ki vagyok. Utálom, hogy arra senki sem kíváncsi, ki is vagyok valójában, miről álmodom, mire vágyom, vagy éppen mit szeretnék megvalósítani. Utálom, hogy a „világ” (még mindig így hívjuk azt a furcsa közeget, amiben élünk) egyből tud velem mit kezdeni, össze tud ellenem fogni, szembe tud velem szállni. Az egész világ ellenem. Utálom, hogy sikerül nekik, és magam is elhiszem, hogy ilyen vagyok. Akivel szembe lehet szállni, akit le lehet írni, akit ki lehet ismerni, akivel lehet mit kezdeni. Sakkbábu, és valószínű nem a fehér király vagy királynő. Utálom, hogy utálom… Talán pont azért van, mert utálom! Jézus nem utált senkit, pedig „húzós” (így hívjuk azokat, akiket máshogyan hívni sem merünk) emberek voltak mellette vagy éppen ellene. Azok is, akik az Ő Lelkét kapták, ők sem utálnak. Sőt! István pont azért kerül a nagytanács elé, amit Isten Lelke által neki adott. Kegyelem, erő, hitelesség és szeretet. Aki enged Isten Lelkének, az megtapasztalja az élet legcsodálatosabb oldalát. Mert Isten Lelkével nem lehet szembe szállni, nem lehet leírni, nem lehet beskatulyázni, nem lehet kiismerni, nem lehet megsemmisíteni. De be lehet fogadni, teret lehet neki engedni, segítségével lehet szeretni, megbocsátani, újat kezdeni, és tovább építeni. Isten Lelkével, már nem utálom, hogy utálom… hanem szeretem, hogy szeretem.
