„Utálják az igazak az álnok embert, a bűnös meg a helyes úton járót utálja.” (27.)
Emlékszem arra a kis szösszenetre, amit talán még a jó öreg Tony de Mello atya jegyez, amikor is két kisgyerek beszélget. – Te református vagy? – Nem, én egy másik utálathoz tartozom. Nem írom le még egyszer, de érdemes elolvasni. Sokszor. Mert valójában Isten csodálatos népében ilyen vagy olyan erővonalak mentén, de előfordul, hogy valakik valakiket utálnak. Miközben egyértelmű, hogy nem kellene ilyet tennünk, vagy legalábbis elég erősen ellenérdekeltnek tűnik Jézus Krisztus tanítása ebben a kérdésben és a példabeszédek ex katedra kijelentése. Most jön a kedvenc részem, amikor az ember szeme tágra nyílik és egyszer csak megérti azt, amit eddig meg sem sejtett. Én legalábbis így csodálkoztam rá erre, mert a példabeszédek nem mond ellene Jézus tanításának és Jézus tanítása nem írja ezt felül. Mert itt nem arról beszél az ige, hogy az igaz utál valakit, ahol az utálat egy cselekedet, hanem az igaz pontosan látja azt, ami előtte van. Vagyis ami utálatos azt utálatosnak látja, ami álnok, azt álnoknak látja, ami nem oké az nem oké. Tehát nem arról van szó, hogy az igaz ember bárkit is utálna, hanem arról, hogy az igaz ember pontosan az igazságból fakadóan ezt képviseli és látja mindenhol. A paráznaság akkor is paráznaság, ha a gyereked vagy a legjobb barátod követi el, a hazugság akkor is hazugság, ha nagyon szereted azt, aki mondja. Sőt… amikor én magam követem el ezeket, az a legnehezebb, szembesíteni magam mindazzal, ami istentelen, ami hamis, ami utálatos és aminek nincs helye az életemben. Nem jó magadat utálni, ezért kell megőrizni magunkat az álnokságtól, tudva, hogy Ő mindentől szabaddá tett!
